Angyal volt. Megmenteni küldte őt hozzám az Úr. A halál ösvényén bolyongtam akkor már évek óta, árnyak között, a fájdalom hullámain sodródtam, a túlvilág partjai felé. Tudtam, hogy miként két pont között az egyenes, a heroin a halálhoz vezető legrövidebb út.

Mégsem voltam képes abbahagyni. Egy ismeretlen erő, egy kéz nyúlt ki végül az utolsó előtti pillanatban. Úgy vonultam be a puszta közepén álló, világtól elzárt rehabilitációs központba, hogy előtte még belőttem magam. Negyven napig voltam a keltetőben, egy üres szobában és üvöltöttem, míg volt hozzá erőm. Feküdtem az ágyon, ültem a sarokban. Ömlött a könnyem, folyt az orrom, a csontjaim egyenként fájtak, mintha éles késeket forgattak volna a gerincemben szüntelen. És percnyi szünet nélkül jöttek a rémálmok, aludni, enni, pihenni se tudtam. Álmomban menekültem a rendőrök elől, a barátaim elől, akiket átvertem, a rohadt kis barna porért. Már nem voltam ember, csak egy hasogató, nyomorult görcs. Vártam a halált. Testemet, lelkemet, egész nyomorult életemet odaadtam volna egyetlen egy, legutolsó lövésért.

Imádkozz! - mondta, az én méz szőke hajú, kékszemű angyalom. Inni adott, testemet nedves kendővel törölte. Tudta mást értem nem tehet. Nem kértem orvosi segítséget. A gyógyszerek, a marékszámra szedett nyugtatók, altatók egy heroinistán úgysem segítenek. A heroin szemét dolog, nem pótolja semmi. Sem a siker, sem a szex, sem a szerelem. Tudta ezt jól az én mentőangyalom, hiszen ott élt az intézetben akkor már ötödik éve, piti kis bűnözők, akarat nélküli, üres tekintetű, szerencsétlen drogfüggők között. Olyanok között, mint én voltam, mielőtt találkoztam ővele. Dorka tudta, hogy egy heroinistán egyedül a szeretet képes segíteni. És ő szeretett minket. Fogta a fejünket, amikor gyomrunk kidobta az ételt, kulcsra zárta az ajtót, amikor szökni akartunk, vizet töltött a szánkba, amikor kicserepesedett az elvonás miatti láztól. Sírt értünk és imádkozott. Ő szeretett minket, mi pedig gyűlöltük őt.

Nem tudom meddig tartott pontosan.  Nagyon lassan múlt el belőlem az elviselhetetlen fizikai fájdalom. Még tovább tartott, amíg a rémálmaim megszelídülnek. Néhány hét után voltam csak képes pár órát aludni. De belül üres voltam és halott. Nem akartam senkit se látni, nem akartam, hogy a szobámba jöjjön, mégis minden nap hajnalban és késő délután bejött. Halkan beszélt, nem érintett meg, mert tudta, hogy még az ő finom, könnyű kezének érintése is fáj. Hetek teltek el. Mint egy kivert, kóbor kutyát, úgy szelídített magához. Lassan vettem észre, hogy szép. Halkan lépett, mezítláb járt, hogy fel ne keltsen. Szőke haja derengett a hajnali fényben. Úgy tettem, mintha aludnék, de résre nyitott szemem pilláin át néztem, amikor a teát öntötte az ágyam mellett álló üvegpohárba. Pillantásom hófehér nyakáról melleinek dombjára csúszott és ottmaradt. S, amit már nem éreztem akkor évek óta, a takaró ágyékom fölött megemelkedett. Kívánni kezdtem, hogy jöjjön, hogy lássam, lessem őt. Félálomból félálomba zuhantam. Mint a homok a sűrű szitán át, megállíthatatlanul peregtek előttem nyomorult drogos életem képei.

Hat kemény év telt el úgy az életemből, hogy mindig csak az anyagra vártam. Kóbor macskák vizeletétől bűzös kapualjakban, málló vakolatú házfalak árnyékában, csöpögő orral, lelassult mozdulatokkal, leszegett fejjel vártam a dealeremet. A szenvedés láthatatlan falat rajzolt körém. Dorkának nem kellett elmondanom. Ő tudta jól, hiszen drogos szerelméért küzdött éveken át. A fiú halála után, elhatározta, hogy életét a kábítószer függők gyógyításának szenteli. Mindent tudott rólunk. Tudta, hogy a narkósok között nincs szerelem, nincs barátság. Egy adag gyilkos kis porért bármikor elárulják egymást. Nem akart egy drogosba még egyszer beleszeretni. Hogy miért ült le mellém mégis?  Talán szánalomból. Eleinte egész biztosan szánalomból. Rebbenő ujjaival hajamba túrt, egyél, mondta. Kanalanként emelte szájamhoz az ételt, s én minden nap egy kicsivel többet tudtam enni. És rá gondoltam reggel, amikor feltámad bennem a heroin utáni vágy. Elképzeltem az arcát esténként, amikor nem tudtam elaludni.

Maradj még, könyörögtem, ha bejött, hogy szobámban rendet csináljon. Nem lehet, hárította el, még sok a dolgom. Akkor gyere vissza, beszélgessünk. El akarom mondani, hogy hiányzol, szeretnélek megérinteni. Olyan voltam, akár egy kisgyerek. Könyörögtem, kiabáltam, sírtam utána. Fenyegetőztem, hogy megszököm, hogy újra kezdem, ha nem segít. Szánalomból feküdt le mellém? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy jó volt. Annyi szűkölő, magányos év után feloldódott bennem a rettegés. Bolondul szorítottam, kapaszkodtam belé, mint a fuldokló, aki nem tud úszni. Öt évig együtt éltünk, és én öt évig tiszta voltam. Akkor hagyott el, amikor tudta, már megállok a saját lábamon. Amikor már volt munkám, voltak barátaim. Már nincs szükséged rám, mondta. El kell, hogy engedj, el kell, hogy engedjelek. Hetekig nem mozdultam ki a lakásból. Féltem, ha kimegyek, első utam a drogos haverjaimhoz vezet. De sikerült. Tiszta maradtam. S ma már beszélni is tudok erről.
Egy biztos, most, lassan két évvel a szakításunk után is fáj, sajog a hiánya. Életem legnagyobb szerelme ő volt.
Egy angyal, akit megmenteni küldött hozzám az Úr.