A Kicsi egészen sokáig élte az annyira aranyos, ám mégis szigorú tekintetű csecsemők életét. Ordítani kizárólag közvetlenül evés előtt, majd közvetlenül evés után ordított. No, és persze minden hajnalban, egy scaffhauseni óraművet meghazudtoló pontossággal ébresztett. Pontban kettő órakor. Egyébiránt megértően bánt velünk. Elnézte rossz kedvünket, munka közben hajlandó volt édesdededen aludni a gyerekhordozóban és azt sem vette zokon, ha a bátyja esetleg az orrát csavargatta. Szóval úgy tűnt, elfogadott minket. Egy dolgot azonban már akkor is nagyon nehezen tűrt: ha kanállal etettük. A helyzeten az sem segített, ha mi is fogtuk a kezét. Nem, ő egyedül, önállóan mutatott hajlandóságot arra, hogy magára lapátolja a paradicsomos krumplit vagy a spenótot. Nem tekintettük dacnak, elfogadtuk, hogy a Kicsi már ilyen fiatalon is érett személyiség. Ezt az álláspontomat egészen a közértben történt incidensig képviseltem. Ugyanis ennek a napnak a délutánjától új időszámítás lépett életbe: megkezdődött a dackorszak.
Hárman vásároltunk a boltban, mindkét gyerek külön kosarat vett magának, és saját szükségleteiknek megfelelően különböző édességfajtákat helyezett el bennük. Már a pénztárnál tartottunk, a Nagy rendre a futószalagra helyezte a csokikat, amikor a Kicsi megmakacsolta magát.
Először csak visított, amikor az ő kosarát akartam kipakolni.
Aztán hisztériás rohamban tört ki, felfogva, hogy minden hiába, már a kosár is felkerül a szalagra.
Végül a síró, zokogó gyerek olyan erővel markolta meg a kosár fülét, hogy erőszak nélkül képtelen voltam lefejteni róla az ujjait. Ha jól emlékszem vagy két-három percig győzködtem, de semmilyen érv nem használt.
Kedves maradtam és kértem. Később határozott lettem, tedd ide, mondtam neki, erre ő még jobban zokogott. A sor pedig csak nőtt mögöttünk, én tehetetlenül vergődtem, ugyan mivel tudnám jobb belátásra bírni ezt a visítófrászt, a Nagy már kiabált vele, (hát nem érted, hogy ki kell fizetni?) a helyzet hogy úgy mondjam, kilátástalannak tűnt. Életemben először találkoztam a dac ilyen megjelenésével, emlékképeimben pedig azok az elcsigázott kisgyerekes anyukák tűntek fel, akik az utcán, a földön fetrengő gyerekükkel ordítanak. Talán ekkor értettem meg őket igazán... a Kicsit végül a közben megérkező édesapja ragadta ki a sorból, és minden visítása, rugdosása és harapási szándéka ellenére kivontatta az utcára. Néhány perc múlva a gyerek arcán már nyoma sem volt az előző "őrületnek", kedves volt, mosolygós és falta a csokoládét. Aznap éjszaka nem aludtam. Minduntalan azt kérdezgettem magamtól, vajon létezett volna-e jó megoldás ebben a helyzetben. Azóta a Kicsi viszonylag ritkán dacol, bár egy ideje minden kérésünkre, az életkorához jól illő NEM a válasz. Sokszor nem veszünk róla tudomást, ő pedig néhány perc múlva megfeledkezve az ellenszegülésről már pakolja az autóit vagy tovább kanalazza a levesét. Az a jó az egészben, hogy még csak nem is sejtjük, ettől az időponttól kezdve a dac örökké része lesz az életünknek.
Kétévesen még hagyján
A 2-3 éves kisgyerekek fejlődésének szinte kihagyhatatlan állomása az úgynevezett dackorszak. A daccal, a szülővel szembeni ellenszegüléssel a gyerek makacs ragaszkodását fejezi ki a vágyott cselekvéshez vagy helyzethez. Képes sírva fakadni és hosszú perceken keresztül kérlelni a felnőttet, hogy vegyék meg a kedvenc csokiját. A fent említett kultúrákban a szülő egyáltalán nem sietteti gyermekét, türelmesen megvárja, amíg befejezi, amit éppen nagy elmerüléssel csinál.
A kisgyerek két éves korára már sok újfajta készséggel rendelkezik: többnyire megfelelően megérteti magát a környezetével; a 18 hónap körül jellemző ún. szeparációs szorongás is múlóban már (ekkor a gyermek nagyon rosszul viseli, ha anyukája vagy apukája magára hagyja); mozgása összerendezett és jóval gyorsabb, automatikusabb már, mint akár csak 6 hónappal ezelőtt. Kialakul a felnőtt-normák követésének képessége és komplexebbé válik a problémamegoldás. Autonómiájának növekedése és énképének változása megteremt egyfajta függetlenséget a környezetétől, s kialakít egy újfajta interakciós, kommunikációs rendszert köztük.
Fontos, hogy tudatában legyünk ezeknek a változásoknak, s engedjük a kapcsolatunkat együtt változni a gyermek érésével. Engedjünk teret a kisgyermek felfedezőkedvének, önállósodási törekvéseinek: hadd készítse el egyedül apának a szülinapi rajzot; „süssön” homok sütit; válassza ki aznapi ruháit; stb. Viszont ügyelni kell az egyensúlyra: ne hagyjuk magára a gyermeket, legyünk partnerei a világ felfedezésében! Türelmünkre ebben az életkorban jobban szüksége lesz, mint valaha..
Viszont az már nem annyira köztudott, hogy azokban a kultúrákban, ahol az idői kényszer nincs annyira jelen (legalábbis a gyermeknevelésben), ott ismeretlen ez a jelenség – ilyen kultúra például a roma és japán.
Én ezt nem tudom megcsinálni!
A 6-7 éveseknél már teljesen más a helyzet: a gyermekek ekkor bekerülnek az iskolába, az első valódi megmérettetés helyszínére (jó esetben ez nem az óvoda). Egy teljesen új közösség tagjai lesznek, ahol számukra nagyon fontos további kapcsolatokat alakíthatnak ki a velük egyidős társakkal. Teljesítményük, az, hogy mit és hogyan produkálnak, igen központi tényezővé és mérhetővé válik – gyakran a többiek megítélése is ettől függően változik… Ebben az életkorban nagyon könnyen kialakul az az érzés, hogy „nekem ez nem megy”, ha a tanár / szülő türelmetlen a kisiskolással szemben. Mint ahogy a sikeresen kezdő diák könnyen rákaphat a dicséretekre, s önbecsülésének alakulását érdemjegyeitől teheti függővé. (Ennek lehetőségét növeli, ha például kifejezett figyelmet fordítunk a jó jegyekre, s ajándékkal, nem ritkán pénzzel jutalmazzuk azokat.)
A 6-7 éves gyermekben életkoránál fogva jelen van az érdeklődés, a világ megismerésére irányuló igény. Gyengéden felkelthetjük gyerekünk érdeklődését az iskola iránt (régi pozitív történetek mesélése; annak bemutatása, hogy mi fog ott történni; stb.). Ha a későbbiekben nem „rontjuk el” a kialakuló viszonyt bizalmatlanságunkkal, hogy megfelel-e majd a kívánalmaknak; az örökös ellenőrizgetéseinkkel; a fölösleges jutalmazásokkal; stb., akkor valószínőbb, hogy nem lesz problémánk az iskolával.
Rossz sodrásban viszont, amikor kezd elmérgesedni a helyzet a szülő-gyermek-tanár háromszög bármelyik ágában, igen lényeges, hogy megálljunk, s elgondolkodjuk mi is történik éppő Lehet, hogy saját rég elfeledett gyermekkori emlékeink hatására vagyunk ellenségesek a tanárral, a jogos kritikát sem téve zsebre - s ezt gyermekünk jól érzékelve viselkedésével tovább ront a helyzetenő Vagy a tekintélynek való megfelelés kényszere munkál bennünk, esetleg a bizonytalan jövőtől való félelem („Mi lesz evvel a gyerekkel, ha már most sem megy a matekő!”)ő Érdemes lehiggadva elbeszélgetnünk mind a tanárral, mind pedig gyermekünkkel. Mivel az is elképzelhető, hogy kommunikációs problémák nehezítették a kapcsolatokat, s így az igények és szükségletek kielégítése sérült. Egy példa, ami a rokonságunkban esett meg: a gyermek izeg-mozog, képtelen 45 percet végigülni egyhelyben. Tanár behívatja a szülőt, aki odahaza legorombítja csemetéjét. Így a gyermek megszeppenve ül pár hétig, majd újra minden kezdődik elölről… Ha a szülő vette volna a fáradtságot (ő) és elbeszélgetett volna elsőre gyerekével, kiderült volna számára, hogy a gyereknek kb. 30 perc után pisilnie kell, és azért mozgolódik a székén, mert így kevésbé érzi az ingert… Gyakran sérül a gyermekek mozgásszükséglete is, mivel egész délelőttjét az iskolapadban ülve töltötte, és sokszor a délutánt is ülve (a tévé előtt) tölti.
Nem várhatjuk el egy gyermektől, hogy saját maga szabja meg viselkedésének korlátait, mivel következmény-belátása és a hosszú távú tervezés képessége még nem teljesen alakult ki nála. Erre a szülőnek kell rávezetnie.
( A következő részben a kamaszdacról értekezünk.)
