Ez a kép feltehetően 1964. május 31-én készült, vasárnap. Onnan gondolom, hogy akkoriban nagyon nagy ünnep kellett ahhoz, hogy elkattanjon egy fényképezőgép zárja, márpedig ez a kislány azon a napon volt négy éves. A fényekből megkockáztatható, hogy már megvolt a születésnapi ebéd, utána a család sétálni indult, és így találkoztak össze a szoborral. A kislányt megbabonázta a bronzalak kecsessége. Nézd csak, olyan finoman érinti meg a karját, hogy ki tudja fejezni – szeretné, ha ez a csodálatos hölgy a barátja lenne, és megtanítná őt a női vonzerő minden titkára. Mindenesetre, másik keze már kecsesen oldalt áll, éppen felvenni igyekszik a szobor pózát. Elhatározza, ugyanilyen nő lesz ő is, természetes, izmos, mosolygós és adakozó. A szobor erejének csodája, hogy a kislány később szertornász lett, tenger esze ellenére is szerény, derűs és önzetlen. Ezerszer szebb bronz példaképénél. A szobor most a Belvárosban, a Deák Ferenc téren áll, de nem ott állították fel először, hanem itt, ahol alighanem te is sokszor jártál, sőt, lefogadom, gyakran jársz most is.
Balra, egy mai szemmel kihalt út, két valamivel a közepén. Az út – akkor mérce szerint – jelentős volt, hiszen látható, villamos sínek futnak a közepén, az a két tárgy mellettük pedig figyelmeztető jelzés. A gyorsabban közlekedő villamosok az enyhe hajlatban elmozdították a síneket. Ezeket javították éppen. Persze, a sínek alakvesztéséhez más is hozzájárult. Az erre lakó kölykök előszeretettel pakoltak vájatába lőszert. A környéken nagy harcok voltak 44-ben és 56-ban is. A házak szétlőve, az elgazosodott köztereken majdnem minden bokor alatt akna, gránát, marék töltény, fent, a hegyoldalakon fegyverek, átlőtt páncélsisakok, a kertekben titokzatos háborús alagutak…
Miféle hegyoldalakon?
A Gellért- és a Sashegy között járunk. Akkoriban a Breznó köz még kiért a Budaörsi útra, ma pár centi olajos, szemetes „zöld” választja el tőle. A Breznó köz sarkán álló szobor és az azt körülvevő kis park egészen új volt abban az időben, éppen csak felszámolták a házak között terpeszkedő bozótost, miután a tűzszerészek megtisztították a terepet. Nem látszik, de a szobor elé fürdőkádnyi tavacskát s építettek. A jobbra lévő ház nemrég épült. Korábban tüzelőanyag kereskedés volt a helyén: szénkupacok, fahegyek, unott lovak, nadrágtartós, koszos és meglehetősen durva szenesemberek. A népek nem szerették trógereket, mert úgy gondolták, lopnak, ezért csalnak a mérésnél, nem a helyére szórják le a tüzelőt, és túl rámenősen tartják markukat a borravalóért.
A ház mögött látható szögletes, magasabb épület is éppen csak felépült. Helyén zöldségeskert volt, nyomorult kalyibával, alig nagyobb egy kutyaólnál, deszkafala itt-ott kirohadt és kidűlt, rongyokkal, újsággal tapasztották be az ott lakók. Akik sokan voltak, és nem akartak költözni. Egy este rendőrök jöttek, a családot kizavarták a putriból, és felgyújtották az egészet. Az emberek és a kecskék ordítottak, a tyúkok szétszaladtak, a kutya vinnyogott, a tűzből néhány lángoló hátú patkány rontott ki visítva. Az utca végén, a hegyoldal agyagfalába vájva más nyomorult családok éltek.
A két épület között kocsma állt, amely vendéglőnek hívta magát. Pontosabban – Víghajósnak. Hogy ki, miért adta neki ezt a nevet, nem tudni, hajós, tengerész itt csak akkor járt, ha útban volt a Balatonra, esetleg az Adriára. Ma is erre megy el mindenki, ha a tengerhez igyekszik. Ennél sokkal gyakoribb vendégek voltak a csehszlovák turisták, akik maradék forintjaikat itt akarták alkoholra váltani, lévén ez a város utolsó kocsmája. Este jöttek a nagy Skoda buszokkal. Addigra már a magyar közönség könnyen fakadt dalra, amelyhez a derék szlovákok lelkesen csatlakoztak, lévén a nótakincs közös, a népdalok sem ismeretlenek, csak éppen a maguk nyelvén énekeltek. Mindig akadt a magyarok között egy türelmes és másokat tisztelő vezér, aki erre felbődült – „Hát nem elég nektek, hogy Trianonban elloptátok a fél országot, most még a nótáink is kellenének?!” – És kitört a verekedés. A környék ifjúsága nem átallott kiszökni a lakásokból, hogy egy-egy vérző, esetleg ájult vendég zsebeit internacionalista segítség címén kiforgassa. Kellett a pénz farmer gatyára.
A szobor a fehér autó mögött állt még jó pár méterrel, de ott, a felüljáró íve ma már eltakarja azt a látványt, ami az 1964-es képen van. Ahhoz, hogy újra átlássuk ezt a térséget, fel kell mennünk a Novotel tetejére. Az út két oldalának társadalma
A markecolás ne tévesszen meg téged. Ez jó, mondhatni elit környék volt. A Muskotály utcai oldalon értelmiségiek: írók, fotósok, orvosok és külkereskedők laktak, no meg káderek, akiknek olykor több családját is beköltöztették az előző rendszer elzavart hatalmasságainak villáiba. Szemben volt az OLP, az Országos Légoltalmi Parancsnokság mindig erősen őrzött, ideges hangulatot árasztó épülete. A légvédelem miatt, a kiürített polgárházak mellett rengeteg lakást építettek a katonaságnak és a belügyeseknek az út másik oldalán, és feljebb. „Tiszti házak” – így hívták ezeket az őslakók, és meglehetős gyanakvással figyelték az újonnan érkezetteket. A kétféle népesség, főleg, ha egy házban kellett lakniuk, ami nem volt ritka, egy savanyúan elmormolt „Jó reggelt!” köszöntésen túl nem váltott szót. Nem így a gyerekek, akik akkoriban csak a leghidegebb téli napokon húzódtak be a lakásba, amúgy ki voltak csapva az utcára közönségesen. Gyerek pedig – hála a háborúnak, aztán Ratkó Annának, később a hatvanas évekbeli vastagabb szelet kenyérnek – volt rengeteg. Óriási rajokban játszott a gyerekhad az utcán. Az utcán? – kérdezheted. Hát persze, hol másutt? És miért ne? Az egész Muskotály utcában egy autó volt, egy orvosé. A környező utcákban volt, hogy ennyi sem. Kicsit arrébb, a Jagelló út helyén is széntelep volt, a mai Gesztenyés-kert temető volt, akárcsak a Testnevelési Főiskola sportpályája. Forgalom? Micsoda? Fiúknál gyakori játék volt, hogy egy fagyott vagy rohadásnak indult krumplit egy vágtató autó kerekei alá gurítottak, és örültek, ha a krumpli nagy loccsanással szétlapult a gumi alatt. Nem volt könnyű így gurítani, de legnehezebb volt kivárni, hogy jöjjön végre egy kocsi. Olykor tíz perc is eltelt, hogy egy sem érkezett… Egy krumpli olykor kitartott fél napig is. Ha a kiscsajok felrajzoltak egy ugróiskolát az utcára, a fiúk pedig nem sokkal mögötte egy lábtenisz-pályát, azt napokig nem kente szét semmilyen jármű. A Hegyalja út falusi dűlőnek is elment volna azokban az években, hiszen az új Erzsébet-hidat csak 1964 novemberében adták át lenti végében. Csapágykerekes barkácsautóval száguldoztunk rajta. A Villányi útnak is csak az egyik fele volt járható, a másik – évtizedekig tartó ígéret, hogy majd ott is lesz „köves út”. Ami az embereket hozta-vitte, az a 61-es villamos volt, reggelenként fürtökben lógtak róla az emberek. Csoda, hogy a Karolina út torkolatában lévő vasúti híd pillére soha nem sodort le róla senkit.
Trombita vagy gitár?
Szóval, a srácok jól megvoltak a játékban, bár voltak témák, amiket szülői utasításra nem lehetett megbeszélni a „tiszti” vagy „polgári” gyerekeknek egymás között. Az egyik oldalról a származás, a vallás és a szolgálat kérdései voltak tabutémák, a másik oldalról a család disszidált részével való kapcsolattartás, az olvasmányok, a Szabad Európa Rádió hírei… De, minden más szóba jöhetett. A focimeccsek szünetében az ifjúság hevesen vitatta, merre halad a világ. Karesz, aki tudta, hogy a trombitás Louis Armstrong fene nagy híresség, évekig balhézott, hogy vegyenek neki egy pisztont, bár hangot kicsalni belőle még ugyanennyi ideig nem tudott. Feri viszont a gitárra esküdött. Erősen méregette az előszoba szekrény ajtaját, hogy ki lehet-e belőle vágni egy gitártestet, amibe „piköp” kerül. Kiköp? Nem: „pick-up”, az elektromos gitár erősítője, és nem kisteherautó… Volt már Beatles, de Feri csak egy év múlva, 65-ben esett neki fűrésszel az ajtónak, amikor beindította A felkelő nap háza. Addig is, volt még egy nagy feladat – a farmervásárlás. Volt olyan nagyokos, aki állította, hogy Amerikában a farmer az paraszt, a cowboy-nadrág pedig „dzsínsz”. Úgy írják – „jeans”. Hát ezen nevetni kellett mindenkinek! - „Sőt, blue jeans!” – állította lángoló fejjel. Újabb nevetés. Ekkori Karesz előhúzott a zsebéből egy féltenyérnyi szakadt bőrdarabot, amin még éppen ki lehetett venni a feliratot: Wrangler. Megesküdött, hogy neki ilyen címke lesz a farmerján, ha lepengeti érte a 400 forintot. Jól haladt, egy év alatt sikerült összeszednie 50 forintot. Sanyi valami Riflére hajtott, neki főleg a markecolás volt a bevételi forrása. Az apja a Belügyben szolgált, talán ezért történt, hogy amikor egy részeg pénztárcájában negyven forintot talált, az egyik húszast benne hagyta…
Ki öltözteti a szobrot?
Ide pár méterre lakott Márta, aki nem volt még tizennégy, amikor megszülte a lányát. Feljebb, Matyi is általánosba járt, amikor egy osztálytársa teherbe esett tőle. Azt rebesgették, a környék gyerekeinek felfokozott szexuális érdeklődése nem volt véletlen: egy közeli iskola biológia tanárnője nem csak szóban adott felvilágosítást ilyen ügyekben. A megesett lányok amúgy szigorú, vallásos családokban éltek. Hogy ezért-e, vagy másért, életük nem siklott ki, gyerekeiket példásan felnevelték, és ők maguk is sikeres pályát futottak be. Mariról sem mondanád meg, hogy majdnem minden fiúval volt dolga az utcában, olyan tekintélyes hölgy vált belőle. BMW-vel viszi vasárnaponként az anyját ebédelni. Ági viszont, a környék legszebb lánya, huszonkét évesen halt meg. Megfulladt egy vitorlásbalesetben. Az eset után több utcányi körzetbe költözött kétségbeesés. Hiába lett Tomi válogatott kosaras, Imre elsőhegedűs a legjobb zenekarban, Elemér filmrendező, Lajos diplomata, Bálint bankár – Ági halála óta pusztul itt minden. A többi lány? Tudod, az a legmegdöbbentőbb, ha leszámolom valamennyiüket név szerint, akkor is az jön ki, hogy tízből hét elment az országból. Azok az édes kiscsajok, akik ezt a szobrot télvíz idején használt ruhákba öltöztették, sálat-sapkát adtak rá, hogy „Meg ne fagyjon!” szétszóródtak Stockholmtól Fokvárosig. Volt olyan család, ahol mindhárom nővér Olaszországba ment férjhez.
Köszönet a Novotelnek, hogy egy pillantásra felengedtek szállodájuk legfelső szintjére – már csak onnét látható az, ami 1964-ben még a Budaörsi út szintjéről is áttekinthető volt. A képen piros nyíl mutatja, hol állhatott a szobor.
