Látni kellett volna mamucika arcát másnap reggel! Tulajdonképpen megsajnáltam. Szegény, totálisan összetörve ébredt hajnalban a fotelben, amikor András beállított részegen. Sok mindenről nem beszélgettek, András ugyanis szinte aludt.
Nem esett nehezemre áthurcolkodni a gyerekszobába, bőven elég volt belszagolni a hálószobánk levegőjébe, és csak nézni azt a marhát, aki tacsravágja magát mindenáron.
Ilyen sajnálkozós hajnalom volt, pedig azt hiszem jobb lenne, ha magamat sajnálnám. Helyette(m) megesik a szívem az anyósomon, aki mellesleg azt hiszi, hogy nekem van szeretőm, és kerekperec lekurváz, a férjemen, aki épp most szereti ki magát a házasságunkból. Hát normális az ilyen? Már rég szét kellett volna törnöm a fején a herendi készlet valamelyik darabját, már régesrég vendettát kellett volna vennem, bár ez a szó itt talán nem annyira helyénvaló, de tény, hogy túl kellene lennem ezen az egészen.

Most, az ünnepek alatt láttam a Maugham regényből készült Csodálatos vagy, Júlia! című filmet. Az tényleg mesteri, ahogy a félretett, idösbödő, volt első számú sztár elégtételt vesz a fiatal, ám annál tehetségtelenebb színházi üdvöskén. No, nem a szakmai féltékenység okán. Nem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a lány elcsavarta Júliánk fiatal szeretőjének fejét...
Szóval ezt kellene, valami ilyesmit. Csak hát színésznő se vagyok, az a kevés, amit meg elképzelek magamról, hogy bizonyos helyzetekben ugyebár hogyan is reagálnék, hamar lehámlana rólam. Kiesek a szerepemből, és akkor nincs tovább. Ezért nincs szükség nagy jelenetekre, bár isten bizony, nagyon benne lennék!

András dél körül ébredt, addigra végighallgattam Anyuka összes történetét a szalonspicces Apukáról, mert ugye ő csak szalonspicces lehetett (aha, képzelem), meg arról, hogy egy csepp mandulalikőrtől ő lánykorában hogy megszédült... Közben megfőzte a húslevest, ahogy az ő kisfiacskája szereti, néhányszor megemlítette, hogy ne csináljak nagy ramazurit, ha felébred Andris, lesz annak épp elég baja anélkül is.
És akkor majdnem elmeséltem Anyukának mindent. Erős felindulásból. De erőt vettem magamon, mint egy hős, mint egy igazi jellemhős(nő). Ezért inkább felöltöztem, a srácokkal elindultunk a városba, gondoltam, kedvünkre tekereghetünk. De nem számoltam a hideggel, a francba, rettenetesen fázott a lábam, meg a szmoggal, bár ezt csak utólag tudtam meg - márhogy volt -, és csak mentünk egyik üzletről a másikra, tulajdonképpen tök fölöslegesen. Mondjuk, a fiúk megmutogatták nekem, hogy tulajdonképpen mit nem hozott a Jézuska, és ha lehet, akkor előjegyeztetnék szülinapra, ilyesmire. Úgy csillogott a szemük, hogy beleszédültem, és elképesztő vagy sem, de mindig rájövök, hogy valójában szerelmes vagyok mindkét fiamba. A fiús anyukák pontosan ismerik ezt az érzést, ezt a semmivel össze nem hasonlító zsongító, édes érzést.
Még akkor is így néztem őket, és csak nevetgéltem velük, amikor Anyuka vacsorája előtt jól begesztenyepüréztünk egy cukrászdában. Én még ilyen isteni gesztenyét életemben nem ettem!

Úgy döntöttem, nem szólok Andráshoz. Nincs miért. Kérdezzem? Ugyan minek. Majd.
A hétfői interjúra összpontosítok, most ez a fontos. Minden más csak ez után jöhet.

Még mamucika hazaexportálása is. Mert hogy így lesz, annyi szent!