Békésen haladok a sávomban a Thököly úton Zugló felől, mire az előttem haladó húszéves BNV befékez, a középső ujját rázogatja hátra, én tátogok, hogy mi a van, nézelődök mindenfelé, hogy kivel lehet baja. Hát velem. El nem tudom képzelni, mit vétettem, és már kerülöm is ki, hogy elhúzzak mellette, amikor kiordít az ablakon, hogy kurva anyád, vegyed már észre, hogy páratlan vagy!

Tudom. És?
Egyelőre nem törvény, hogy otthon kell maradni, a rendőrök se büntetnek, csak ejnyéznek. És esküszöm, csak a megállóig akartam kocsival menni, mert szörnyű messze van, és esküszöm, hogy mindezt kint a város szélén műveltem, ahol nincs is szmog, és nem a belvárosban. És esküszöm, hogy nem vonom meg a vállam, ha a közérdekről van szó, és igenis engem is érint a szmogriadó, mert nekem is van gyerekem. Aki ráadásul a belvárosba jár suliba. És esküszöm, csak azért nem szálltam buszra, mert a trafik viszont, ahol jegyet vettem volna, zárva volt. Betegség miatt. Vagy azért, mert a trafikosnőnek is páratlan rendszámú a kocsija.

Gurulok szépen tovább, durrogva persze, mert még plafonon a vérnyomásom a Pároska felturbózott dudájától, meg az indulattól, ami fröcsögött belőle, meg az eljárástól, hogy csak úgy leordít. És ekkor megint bevág elém. Befékez, csikorog. Majdnem beleszállok.
– Agyatlan szőke kurva, nem értesz a kurva szóból? – harsogja.

Dehogynem. Szépen félreállok, mint aki föladta, és megvárom, míg elmegy. Úgy teszek, mintha berezeltem volna. Be is rezeltem. Erkölcsi magaslaton van, páros a rendszáma. Úgy érzi, simán agyonverhet. Csak úgy duzzad a kopasz tarkója a környezetbarát- és hazafias- és humánus érzelmektől.

Az a helyzet, hogy nem is vagyok szőke.