Nem kell ahhoz MSZP-képviselőnek lenni, hogy a tanárt, vagy az igazgatót lelőjék az iskolában. A mi iskolánkban nem politizált az igazgatónő, mégis retteg még ma is, hogy egyszer, hazafelé menet, a sötét utcán agyonverik.

A lányom hatodikos volt, amikor az iskola előtti parkban mögégurult egy bringa, és a rajta ülő hülyegyerek, aki egyébként ugyanabban a suliban túlkoros nyolcadikos volt, egy öngyújtót a haja alá tartott. A gyerekem arra lett figyelmes, hogy büdös, égett szagot érez, mire a barátnői lepaskolták a haját. Ha a derékig érő copfja fellobban, ha valóban lángra kap, most égési sebhelyek vannak a fején, és nem haj.

Amikor hazaért, és elmesélte, mi történt, azt hittem, elájulok. Villámgyorsan berohantam az iskolába. Feltéptem az igazgatónő ajtaját, és levegőért kapkodva követeltem, hogy azonnal rúgják ki azt a barom gyereket.
Nyugtatgatott, teát hozatott, csitított. Elmagyarázta, hogy a L. Kevinnel
valóban sok gond van, de az én lányomat speciel csak azért macerálja, mert teszik neki.
Mit mondjak, nagy kő esett le a szívemről.
Másokat tényleg megver, mondta a dirinő, volt, akinek felgyújtotta a táskáját, kapott már harminc intőt, behívták a szülőket is, hiába.
Úgy éreztem, menten felrobbanok. Tűrnöm kell, hogy egy nagy melák, debil gyerek terrorban tartsa a lányomat, és még örüljek is, mert tetszik neki? Követeltem, hogy rúgják ki, csukassák le, mit tudom én, de tüntessék el.
Nem tudjuk kirúgni, mondta az igazgatónő, mert egyik iskola sem fogadná be, senkinek nem kell egy ilyen gyerek. Nem vitethetik el, nem csukathatják be...
– De miért nem? – kérdeztem. Hát ha gyújtogat! Ha verekszik!
– Igen, és rendszeresen ellopja az osztálytársak zsebpénzét.
– Akkor pedig ki kell hívni a rendőrséget!
– Nem lehet – mondta. – Nem tehetünk semmit.
Bámultunk egymásra, én értetlen dühvel, ő sokatmondó hallgatással.

Aztán elmondta, hogy a tanári kar retteg. Nem Kevintől félnek, dehogy. A családjától. Járt már a suliban Kevin apukája, bátyja, sőt, a nagybátyja, unokabátyja és féltestvére is, volt hogy egyszerre, mind. És a tanári kar értésére adták, hogy úgy vigyázzanak a fiúra, úgy hívják ki rá a rendőrséget, úgy vitessék javító intézetbe, hogy az egész családot egyszerre úgysem tudják lecsukatni. Lesz, aki szabadlábon marad, és az tesz majd egy kis kitérőt errefele.

Ott ültem az irodában, néztem a negyven kilós igazgatónőt. Hirtelen az jutott eszembe, hogy ha törvényes úton nem lehet megfékezni ezt a gyereket, fékezzük meg erőszakkal. És azon gondolkoztam, kit kérjek meg, hogy jól verje össze a barmot, hogy többé közelébe se merjen menni a lányomnak.
De megoldás lenne? Onnantól végképp nem lenne biztonságban a gyerekem, jönne a bosszú. Bosszúra bosszú. Szép kilátások.

Azóta eltelt másfél év, megúsztuk Kevint.
A probléma – sok másik Kevin, meg a sok hozzájuk tartozó család –azonban megmaradt. Verekednek, félelemben tartanak, símaszkban lődöznek.
Mit csináljunk? Nyeljünk?