Reggel kilenc, Zugló, postahivatal. Jó nagy postahivatal, kétszintes, a Nagy Lajos király útján. Ha ajánlott leveled jön, fel kell menned az emeletre, ahol vagy hat ablaknál lehet ügyet intézni. Elméletben.

A gyakorlatban mindez úgy néz ki, hogy van a hodály nagy terem, benne a legalább hat ablak, meg hat Mancika, Zsuzsika, Márika is van, akik majd az ügyedet intézik, állj csak be a sorba. A sorba, ami legalább harminc ember dühöngő, mocorgó, morgó lánca. Mert a hatból csak egyetlen ablak van nyitva.

A másik öt ablakhoz tartozó Zsuzsika, Márika és Jolika csak elméletben vannak jelen, és ülnek szépen, fegyelmezetten a székükön, hogy a te ügyedet elintézzék. Ők ugyanis nem láthatók. És azért nem láthatók, mert felraktak egy szép, zöld (postászöld) függönyt a hat ablak elé. És behúzták.

Innentől fogva te csak sejtheted, hogy Zsuzsika, Márika, Jolika és Mancika ma reggel is szépen bejöttek a munkahelyükre, hogy a rendelkezésedre álljanak. És csak remélheted, hogy a függöny csak vicc, csak színházi kellék, csak a hatás fokozására van, hogy még nagyobbat durranjon, amikor majd szépen, egyszerre felrántják, és mosolyogva így szólnak:
– Parancsoljon, kedves hölgyem, miben segíthetek?

De nem rántják. És nem mondják.
Hogy mégis csak vannak, léteznek, és tényleg bejöttek, azt onnan lehet tudni, hogy hallatszik a hangjuk. Csicseregnek, nevetgélnek, kacarásznak, csilingelnek. És esznek.

Domaradzban (Lengyelország) például erre szolgál a csengő a postán...

Eközben te állsz a sornak legvégén, mint harmincadik, ami nem halad. Mert egyetlen, hős postáskisasszony próbálja leapasztani. Szóval csak állsz, tíz percig. Húsz percig. Már csak a huszonhetedik vagy.
Most összenézel a mögötted állóval, ciccegtek. Ő még a fejét is csóválja. Dünnyögtök valamit kánonban. És ekkor észreveszel egy ajtót, egy jelentéktelen, kis fehér ajtót, melyre ki vagyon írva: fiókvezető. És még mielőtt átgondolnád, ráveted magad, a kilincsét rángatod, és ököllel vered. Hiába.

A nagy zöld függöny egy fénycsíknyit arrébb gördül, kedves, szőke arc bámul rád értetlenül. Érted aggódik, hidd el.
– A vezetővel akarok beszélni – ordítod, és tovább vered az ajtót. – Hol a vezető?
A kedves szőke fej nyugtatólag rád mosolyog, és nagyon halkan így szól:
– Kérem, ne döngesse az ajtót. Csöngessen. Ott a csengő, fent jobbra.
Rátapadsz a csengőre és toporzékolsz.

S lám, az ajtó kinyílik.
– Tessék parancsolni. – Titkárnőféle, kezében tálca, koszos bögre.
– A vezetővel...!!
– A vezető nem ér rá, telefonon tárgyal – mondja. Stílusa túlontúl higgadt, kimért. Tuti, hogy gyakorolta. – Egy kis türelmét kérem.
Visszaállsz a sorba, biztos, ami biztos, mindenki téged bámul, hallod, ahogy összehörögnek-morognak, támogatólag. Hogy igazad van, és hogy ők is, tényleg, és felháborító. Ez jólesik.
És ekkor egyszer csak elgördül a zöld függöny.
Egy ablak kinyit.
Aztán még egy picit elgördül, még egy ablak kinyit.
A sor háromfelé oszlik, fellélegzik. Akár mosolyog.

Na, és most! Most kitárul a csengős ajtó, és kilép a hölgy. A vezető! Kiskosztümben, szépen lobogó dauerral, frissen kent sminkkel. Britney Spears édesanyja.
Megáll, tétován, körülnéz szendén.
– Ki óhajtott velem beszélni?
Apró morzsa billeg a rúzsán.
– Én! – toppansz elé. – Mert az azért mégsem állapot, hogy egyetlen ablakra harminc ember...! – és körülnézel, erősítést vársz. Sehol senki. Partizántársaid boldogan, elégedetten ügyintéznek három kis fényes ablak mögött.

A vezető hölgy szeme egyre kerekebb, pici mosoly fut át a szája szegletében, mintha rajtad.
Baromira felül van emelkedve.

És ez csak egy szokásos szerda reggel.