Horrorszemű szörnyek jóéjt puszihoz. Vááá....
- Hát ez nem éppen jó mese, mondom a fiúknak.
- Nem, teszi hozzá a Nagy - uncsi.
- Hogy mondod?
- Mondtam már, unalmas, nincs benne semmi.
Erre én naivaként megnyugszom, na ugye, milyen jó is az, hogy esténként igazi meséket olvasunk, klasszikusnak számító szereposztással jóval, rosszal, gonosszal, sárkánnyal, alkamasint repülőszőnyeggel. Hát bizony megéri, mert tessék, gyerekek már tudnak különbséget tenni értékes és értéktelen között, a Pom-Pom, Károly bácsi és Frakk, a Kis Vakondról nem is szólva sokkal jobb ismerősei, mint bizonyos uncsi Dzsék. Nem sokkal később viszont valami furcsát zajt hallok.
- Hát nem érted, hogy most a fakanál a pisztol, azzal kell lepisztolozni a lányokat?!? - üvölti teli torokból a Kicsinek a Nagy. Aztán észreveszi, hogy figyelem őket, és nyugtatólag hozzáteszi: ne félj, csak kicsit kell meghalni, egészen kicsit, úgy mint abban a rajzfilmben, és akkor majd jó lesz.
Jó? - vágom rá, - hát hogy lenne jó, ha valakinek fájdalmat okozol, ha valakin sebet ejtesz? Sőt megölöd?
És ekkor elakad a játék.
Odabújnak hozzám, ülünk a szőnyegen, csak csendben. Megállítanám az időt, ha lehetne. És ebben a kizökkent időben mesélnék nekik egy lányról. Egy lányról, aki örökkön olvasott, akit édes jó nagyanyja Harisnyás Pippi kalandjai után csak Pipikémnek nevezett, aki nyaranta a padláson a Színházi élet megbarnult lapjairól költött meséket, mert a mesék
megbabonázták, elvarázsolták. Szóval ezt mesélném nekik, de ők közben már magamra hagynak, majd ebéd után meséld tovább mondja a Nagy, addig még egy kicsit, pisztolozunk...
Klikk még ide, ha a téma érdekel: Játsszunk köcsög arabosat!
