December 23.
Ma erőt vettem magamon, és megvettem a hiányzó ajándékokat. Biztos elmebetegnek nézett az az árus, akinél egy gyapjúsálat markolásztam, az árát kérdeztem, majd elbőgtem magam. András éveken keresztül ilyen sálat hordott – tőlem kapta. Hogy fogunk így karácsonyozni, te jó ég, hogy?
Andi barátnőm szerint játszanom kellene a férjemmel, hogy újra felnyissam a szemét, milyen tök dögös, okos, szeretetreméltó, édes kis darab vagyok, mellesleg a felesége, aki szült neki két gyereket, stb, stb.. Hogy egészen őszinte legyek nincs kedvem szerelmes cédulákat dugdosni a zsebébe, a határidőnaplójába, hogy a tökdögös csaj ekkor és ekkor, itt és itt várja. Hiszen én vagyok az, akit megsértett, akinek az ágyából kikelve egy másik nő ágyában landol. Hát miért nekem kellene romantikus programokat gyártanom? Andi élből lehülyézett, mert ő aztán annyira okos, és meg is mondta, vegyem tudomásul, mindig a nőn múlik minden. Ha kell nekem András, szerezzem vissza… Persze, ha kell. De én nem akarok terveket kovácsolni. Elegem van! A megszokott életemet akarom vissza!
Hajnalban arra riadtam fel, hogy András járkál a lakásban. Nagyon halkan, tapintatosan sétálgatott, kezében a telefonjával, és alig hallhatóan beszélt valakivel. Ránéztem az órára, három óra húsz volt. Sikerült elcsípnem, ahogy András kérlelve azt mondja, értsd meg, most lehetetlen, nem tudok. Aztán csend. Az ajtóban álltam, mikor felém fordult. – Te? – nézett rám teljesen kétségbeesetten. - Én –válaszoltam. – Mi a csodát csinálsz itt az ajtóban?
Azt hazudtam, megfájdult a fejem, gyógyszerért indultam. Nem kérdezett többet. Sokáig ültem a konyhában. Mire beértem, elaludt. És ebben a pillanatban megvilágosodtam. Óvatosan elcsentem az úgynevezett munkahelyi telefonját. A párnája alatt volt. Kihúztam a feje alól. Nem tűnt bonyolultnak a ketyere, de valamit mégis sikerült elszúrnom. Véletlenül felhívtam az Ancsikát. A franc se tudja ezeket az új telefonokat kiismerni egy fél perc alatt, minden rohadék gomb ellenem dogozott, meg annyira izgultam. Könnyű kezelhetőség, mi?!?
Hogy én mekkora egy hülye, ostoba voltam! Azért bíztam benne, hogy sikerült leállítanom a hívást. A piros gombot még felismerem. Reméltem, hogy talán ki se csengett… De mi van, ha mégis?
Végül megfogtam és kidobtam a telefont a szemétbe. Valahogy úgy gondoltam, ha nincs telefon, Ancsika sincs. Aztán egy óra múlva kiszedtem a káposztalevelek közül, és lemosogattam. Hiszen ha kiderül… Reggel csak azt hallottam, hogy András káromkodik. Folyamatosan, szerinte ugyanis képtelenség, hogy egy vadonatúj telefon, alig pár napos, és se kép, se hang…
És itt leszünk összezárva két hétig. Szabadságot vett ki ugyanis.
Azt hiszem az a legtisztább, ha szép csendesen megőrülök. Az segíthet.
