December 17.
Összevesztünk Andrással. Semmiségen, valamit kérdezett, én meg nem feleltem azonnal, mire felcsattant. Mert az utóbbi időben mindenre jut időm, csak rá nem, kiabálta. Meg nem is lehet velem beszélgetni. Köszönés nélkül ment el. Nem értem, mi van vele. Egyébként is úgy járkál itthon, mint egy előkelő idegen. A kukát se tolta ki tegnap reggel, viszont kizárta a kutyát.
Na és délután mi történt? Na mi? Hazatelefonált, hogy jóval később ér haza, mint szokott, ne várjam a vacsorával. Sok a munka, egyszerűen nem lesz kész az ünnepek előtt, ha most nem húz bele. Hát persze. Kezd nagyon gyanús lenni a férjem. Már csak az hiányzik, hogy…. Ki se merem mondani. Nem, az lehetetlen!
És ahogy így jobban belegondolok, tényleg nem velem van a baj. VELE NEM LEHET BESZÉLGETNI! Ha azt kérdem, mit enne az ünnepek alatt, rávágja: neki mindegy. Ha a gyerekek ajándékáról faggatom, azt mondja, intézzem el egyedül, nekem most van rá időm. Pénzt is ad, csak mondjam meg, hogy mennyi kell, és aztán hagyjam békén. Ha arra kérem, hogy, este vigyen el moziba, színházba, úgy néz rám, mint egy földönkívülire. Egyébként indok nélkül horkan föl mindenre. Mi folyik itt?