December 16.
Kitakarítottam. Ablakot is pucoltam, a függönyök száradnak. Megnyugtató rend a lakásban, még ebédet is tudtam főzni, persze úgyse eszek, majd este a gyerekekkel, meg Andrással. Vásárolni kellene az ajándékokat, de ma ehhez valahogy nincs erőm. Mellesleg ötletem sincs, kinek mit vegyek.
Aztán csak bementem a belvárosba, egyenesen a Vörösmarty térre. Olyan fantasztikus hangulat volt, az egyik bodegánál épp forralt bort kortyolgattam, amikor rám visított egy rég nem látott barátnőm. Dumálgattunk, nem túl sokáig, épp hazafelé rohant. Egyszercsak rákérdezett a házasságomra. Minden rendben, vágtam rá. Erre ő visszakérdezett, hogy tényleg így van-e vagy csak megszokásból mondom. Mi baj lehetne, néztem rá. Hát mit tudom én, mondta ő. Túl régóta vagytok házasok. És akkor elmeséltem neki, hogy mostanában András olyan furcsán boldognak tűnik. Mintha semmi bajunk nem lenne. Hogy néha elnézem éjszaka, amikor mosolyogva alszik, és a párnát ölelgeti magához. A barátnőm bólogatott, és hozzátette, hogy ő igazán nem akar turkálni a magánéletemben, de nem árt, ha egy kicsit szétnézek a házam táján. Egész este ezen gondolkodtam. Éjjel Andráshoz bújtam, mire ő nagyon finoman elhárította a közeledésemet. Fáradt lenne?????