Számtalan szuperfogyi tipp, villám-módszer, csodadiéta került már napvilágra, és mi, hízásra hajlamos lányok és asszonyok sorra végig is szenvedjük őket. De legtöbbször hiába. Miért? Azért, mert a hájacskák nem is annyira a hasunkon, meg a combunkon, mint inkább a fejünkben vannak.

Nézzük meg L. Szilvia, 42 éves könyvelő esetét. Egész nap ülőmunkát végez, asztalhoz van kötve. Hétvégén néha megsétáltatja a kutyát, de ennél több mozgás nem fér bele az életébe, mondja. Viszont mindent megtesz, hogy a lehető legkevesebb kalóriát vegye magához. Mivel az internet egész nap elérhető számára, folyton fogyókúrák után kutat a neten. Kipróbált már mindent: a testkontrollt, a három napos tojás diétát, az ötnapos almadiétát, a hatnapos joghurt diétát, és megannyi más szörnyűséget.
– Ha találok egy új fogyókúrát, szinte bizsergető izgalom tör rám, és már másnap el akarom kezdeni – meséli. – Hazafelé berohanok a közértbe, és megveszem a hozzávalókat. Amikor elkezdem a diétát, már másnap rettegve állok a mérlegre, hogy megkezdődött-e a fogyás. Ha nem, máris vesztek a lelkesedésemből. Rettegek, hogy ez se jön be, és én megint csak hízni fogok. Látom magam kövérnek, hájasnak, olyan dagadtnak, hogy csak gurítani lehet. Folyton ez jár a fejemben. És mit gondolsz, segít a kúra? Dehogy. Talán egy-két kiló, ha lemegy, de a duplája jön vissza. Huszonkét évesen mentem férjhez, akkor a százhatvan centis magasságomhoz hatvankét kiló voltam. Ez se kevés, tudom, de azért ekkor még nem számítottam kövérnek. Ma viszont nyolcvannégy kilót nyomok, és ez elborzaszt. Ha belegondolok, hogy az éveim gyarapodásával egyenes arányban nőnek a kilóim, megrémülök.

De miért nem sikerül fogyni?
Szilvia esete hétköznapinak számít. Mindannyian álltunk már reszketve a mérlegre, mindannyian elképzeltük már magunkat kétszáz kilós húsrakományként, amihez emelődaru kell, hogy kijusson a fürdőszobába. Ha nem valami anyagcsere problémáról, vagy hormonális gondról van szó, vajon miért nem sikerül lefogyni annak, aki diétázik?
Egy lélektanon alapuló elmélet szerint azért, mert a legfőbb parancsolónk, az agyunk, nem mindig mondja meg nekünk, milyen parancsunkat teljesíti éppen. Míg mi nyugodtak vagyunk, mert elhatároztuk, hogy másnap egy szuper fogyókúrába kezdünk, és szép vékonyak leszünk, addig az agyunk jót mosolyog magában, és a nem tudatos utasításunknak enged. Ez a nem tudatos utasítás pedig így szól: nőj szép nagyra, még nagyobbra és még nagyobbra, akkor majd észrevesznek.
Megdöbbentő, ugye? Pedig eszerint az elmélet szerint az elhízott emberek többsége azért növeszti magát nagyra, mert úgy érzi, a környezete nem figyel rá eléggé, nem kezelik méltó helyen, nem ismerik el a munkahelyén, nem szereti eléggé a férje. Az elhízott emberek tudattalanjában az áll: meg kell mutatnom magam, hogy végre észrevegyenek. De mivel ez a folyamat a tudattalanban zajlik, így nincs is tovább gondolva. Milyen módszerrel tudnám a leghatékonyabban megmutatni magam? Az agyunk, mivel nem kapott további utasítást, csak annyit, hogy tegyen minket jobban láthatóvá, feltűnőbbé, szépen munkához lát, és minden bevitt falatot jól elraktároztat a szervezetünkkel.

A megoldás az önelemzés
Szilvia esete jó kiindulópont mindannyiunk számára. Matassunk egy kicsit a tudatunkban. Biztos, hogy elégedettek vagyunk a helyzetünkkel? Biztos, hogy nem érezzük elnyomva, leírva, mellőzve magunkat? Ha megtaláljuk a területet – munkahely, párkapcsolat, család, stb. – amiben érzéseink szerint nem vagyunk eléggé kiteljesedve, elismerve, meg kell keresnünk a módját annak, hogyan változtathatnánk ezen. Ha megvan, rajta, fogjunk hozzá a munkához!
És a kilók szépen, lassan, de biztosan el fognak szivárogni. Persze a helyes táplálkozás és a mozgás csak segít!