Egyébként életem legszörnyűbb bulija volt. Mindenki a párjával enyelgett, csak én voltam egyedül. Meg a csokornyakkendős, anyuka kedvence. Valami bróker. Nem tudom, hogyan jutottunk el az ágyig. Így alakult. Ő megkívánt én meg dühös voltam, amiért a Gabi egyedül hagyott. Hagytam, had csinálja. Erősen kívántam, hogy jó legyen. Persze hiába. Közben arra gondoltam, jó kis lelkiismeret furdalásom lesz. Mit mondjak? Kicsit sem tévedtem. Utána borzalmasan éreztem magam. Pedig nem én tehettem róla, hogy a dokinak dolgoznia kellett. Figyelmeztettem, ha egyedül hagy, bármi megtörténhet. És, ami megtörténhet, az meg is történik. Ráadásul nem is volt jó. A brókernek izzadt a tenyere, az egész két percig sem tartott. Különben is utálom, ha egy pasi közben végig kiabál. Elmondom a dokinmnak úgy, ahogy volt. Részeg voltam, magányos és sértődött. Ha szeret, megbocsát.
Ha megbocsát, akkor nem szeret
Szerintem ő se ártatlan. Turtira nem. Tudom, hogy tetszik neki az a kis ápolónőcske, az a bögyös, aki mindig köldökig kigombolt, szűk köpenyben járkál. És nem hord melltartót. Ha én lennék a főnöke, nem is engedném betegek közé. Persze a főnökök mind pasik, a bőrükből ők sem tudnak kibújni. Ismerem ezt. Hosszú az éjszaka, nővérszoba ajtaja zárva, a ketteske meg nyomhatja a csengőt, amíg el nem zsibbad az ujja. De én nem akarom tudni, hogy mi történt. Bele is halnék, ha kiderülne, hogy megcsalt. Döntöttem. Nem mondom el. Mi értelme volna.
Ha ilyen csekélységért elhagy, nem is szeretett igazán.
És, ha megbocsát?
Az, ki van zárva.
Ha ezt elnézi, nem is szerethet igazán.
Most akkor szerinted bevalljam?