Kovalcsik néninek ki volt sírva a szeme. A nagymamát siratta meg újra, és a kisunokát, akiket egy éve elütött az a galád. Ő mondta így, galád. A galádot tegnap a tévében mutatták, nagy bamba fejű, ezt is ő mondta így. Meg hogy hallotta, hogy a galád hobbija a száguldás. Kovalcsik néni az öklét rázza. Majd adok én neki, sziszegi. És esküdözni kezd, hogy megbosszulja. A vér vért kíván, mondja, és hogy nincs egyedül, vele van az összes nagyi és összes unoka szelleme. Fülembe súgja a tervet. Minden áldott nap héttől kilencig, valamint öttől hétig a Bosnyák téren időzik, és csúcsforgalmat lassít. Mert nézzem csak meg, mondja, hogy a szegény nyugdíjasok, akik a piacra totyognának a kis gurulós kocsijukkal, nem tudnak átkelni a zebrán, hacsak nem az életüket áldozva. Na ennek vet véget Kovalcsik néni.
– Hogyan? – kérdem, mert kezd felcsigázni.
– Trükkel! – mosolyog. És magyaráz, hogy csak áll lesben a járdán, a zebránál, és ha autó jön, lelép. Nem túl gyorsan, de határozottan, hogy látszódjon a szándék. Mert a szándéknak elsőbbsége van, bemondták a tévében. Szóval megmutatja a szándékot a Kovalcsik néni, és már lép is tovább. Előbb-utóbb meg kell állnia a pöffeszkedő disznónak – morogja.
– És ha nem áll meg? – kérdezem.
Kovalcsik néni kéjesen vigyorog, ördögi fény csillan a szemében. Nagyon pórul jár, aki nem áll meg, hörgi. Ahogy az a galád is fegyházbüntetést kap. Lecsukják ám mindet.
De tényleg, autóból nézve, mostanában mintha felbátorodtak volna a gyalogosok. Előre tolják a szándékot, aztán rohannak utána, körül se néznek, cseppet sem érdekli őket, hogy ónos eső, macskakő, nyákos út, triplája a féktávolság. Csúsznak haza, bébibogyó.