Na tehát hétfő volt az első próbanapom.
Első benyomásom: az ügynökségnél mindenki fiatalabb nálam. Mondjuk minimum 15 évvel, de legyen csak tíz. Már az is egy másik generáció.
Ellenben hihetetlenül kedvesek, mindenki az asztalomhoz járult bemutatkozni - nem engem cipelt körbe a két szobán a főnök. A főnök, egyébként szintén szemtelenül fiatal. Én lennék tehát az ő titkárnője, vagy ahogy mondani kell, az asszisztense. És természtesen én intézem az ügynökség összes papírmunkáját, tartom a kapcsolatot az ügyfelekkel, a könyveléssel, a pizza- és egyéb futárokkal, meg ki tudja még kikkel. Valamelyikük, azt hiszem a Gabika meg majdnem a nyakamba ugrott, amikor kiderült, hogy oroszul beszélek, ugyanis épp most tárgyalnak egy orosz ügyféllel, aki remekül boldogul angolul, de hát az mégiscsak más, ha valaki az ügyfél anyanyelvén egyeztet, akár csak időpontot is... 
Ja, az biztos más, különösen, ha arra gondolok, hogy utoljára talán Gogolról beszéltem oroszul még a múlt században. És ez nem vicc! Mindegy, majd csak lesz valahogy, ha sor kerül rá.

Próbáltam ismerkedni a benti rendszerrel, kicsit kutakodtam a számítógépen, belenéztem különböző dossziékba, sorba vettem az ügyfeleket, az aktuális munkákat. Telefonálgattam, kapcsolgattam össze-vissza a bejövő hívásokat, amiből jó nagy röhögések lettek. El se hiszem, hogy ezek tényleg ilyen jó fejek! Na jó, így elsőre.
Egyébként úgy látom, az elődöm meglehetősen precíz volt, és ez lényegesen könyebbé teszi a beilleszkedésemet. Amikor először ránéztem az órára, negyedkettő múlt valamivel. Akkor jöttem rá, mennyire éhes vagyok. Rég nem éreztem már, hogy igazán jól esne enni. Persze pizzát rendeltem, a többieknek is, így lett egy kellemes ebéd az összetolt asztaloknál.

Négykor végül elküldtött a főnök, azt mondta, úgy gondolja, próbanapnak ennyi épp elég volt, ő meggyőződött arról, ami érdekelte. És hívni fog, egy héten belül, hiszen február 1-jén már kezdeni kellene élesben. Valamint biztosított arról, hogy nem kell nyugtalankodnom, rajtam kívül még van ugyan egy jelöltje, a rend kedvéért őt is megnézi, és dönt.

Akármi is lesz a válasza, egyszerűen feltöltődtem energiával ettől a naptól. A lehetőségtől, hogy rövid időn belül másképp is lehet.

És András ugye. Miután kimondtam, hogy köszönöm szépen, de nem óhajtanék békülni, bejelentkeztem egy válóperes ügyvédhez. Na nem azért, mert ebben a pillanatban beadnám a válópert. Viszont kíváncsi voltam arra, mi is vár rám.  Amit megtudtam, attól András bizonyára nem lesz boldog, az egyszer biztos. Mert bár a ház közös, a fele természetesen az enyém. Sőt, András saját cége bevételének egy részére is joggal igényt tarthatok, hiszen a cégalapítás már a házasságunk ideje alatt történt. 
A gyerekek, mondtam az ügyvédnek, nálam maradnak, hogy is lehetne másképp. Erre az ügyvéd bólintott, de azért hozzátette, ha a férjem nem így gondolja, akár hosszú csata is várható a gyerekek elhelyzésével kapcsolatban. Persze, ha jó a kapcsolatunk, akkor nyilvánvalóan erre nem kerül sor, meg egyébként is, testvéreket ritkán választanak el egymástól, és hát a magyar bíróságok általában az anyának kedveznek, ha az anya nem alkoholista, ha rendezett körülmények között él, állandó jövedelemmel bír.

Na ebbe a mondatba kissé belesápadtam. Mert ugye a munka még lóg a levegőben.
Egyébként az egész beszélgetéstől rosszul lettem. A belvárosi bérházban, ahol az ügyvédi iroda van, szinte csak szédelegtem, alig találtam meg a kaput. Mert eddig viszonylag egyszerű volt a képlet. De mi van akkor, ha a férjem inkább pereskedik, mint megegyezik velem? És egyáltalán, kell ez nekem? Kell ez a hercehurca a gyerekeknek? Végig tudom én ezt csinálni egyedül? Összezavarodtam.

A gyerekekkel leültem beszélni. Amennyit lehetett elmondtam nekik, bár nem hülyék, pontosan látták, érezték, mi történik körülöttük. A kicsi azt kérdezte, miután hatszor belrúgott az ajtóba, hogy ez már mindig így marad-e. Márhogy az apa nem jár haza se aludni, se másképp.
Nem tudom, mondtam neki. Még nem. 
Akkor mikor tudod meg? - nézett rám. Holnap reggel már tudni fogod? Mire felébredünk.
Nagyon össze kellett szednem magam, hogy ne bőgjek. 
Hamarosan - válaszoltam - , mire a nyakamba borult. 
Nincs mese, valahogy rendeznem kell ezt az áldatlan állapotot. 
De megbocsátani sem egyszerű, és úgy érzem, csak akkor kell megtennem, ha minden porcikám, minden sejtem ezt akarja.

Hogy csináljam, hogy jó legyen???? Ki mondja meg????