Fogalmam sincs, hogy történt, de a vallomás utáni éjszakán remekül aludtam. Immáron félhivatalosan is egyedül. Mintha megkönnyebbültem volna a beismeréstől, mintha most kicsit könnyebb lenne ez az istenverte január!

Elképesztő álmom volt. Esküvőre készültem. Valami csudacsudacsudaszép ruhám volt, barna és tojáshéjszínre emlékszem. És hogy én is csudacsudacsudaszép voltam benne. Gyönyörűnek láttam magam, és roppant elégedettnek. A leendő férjem színész lehetett, netalántán színidirektor, mert az esküvő előtt valami slágerrel, amit mikrofonba énekelt, megkérte még utoljára a kezemet. Majd kezdetét vette a ceremónia. Úgy rémlik, a násznép előttem volt, egy óriási bálteremben ültek különböző asztaloknál. Szóval én mindenkit láttam, ők engem nem. Így hát azt is jól láttam, ahogy a pap megkérdezi a vőlegényt, akar-e az én férjem lenni. Én meg álltam döbbenten, már mondtam volna, hogy bocs, én lennék ugye a menyasszony, talán ehhez szükség lenne rám is..., de egyszerűen meg sem tudtam szólalni, és még kevésbé mozdulni. A vőlegény közben igent mondott, a pap pedig rávágta, hogy mostmár megcsókolhatjuk egymást, hisz férj és feleség vagyunk... 
Szédültem, nem hittem el, hogy ez lehetséges. 
És megtörtént.
Az én igenem nélkül férjhez adtak valakihez.
Ja, a pasi egyébként jóképű volt.
Azt hiszem, nem kell hozzá álmoskönyv, hogy megfejtsem az álom üzenetét.
Közben pedig roppant furcsa. Hiszen én döntöttem, immáron én mondtam ki a nemet. Akkor miért álmodom azt, hogy mégsincs erőm valamit kimondani?

Tegnap egyébként felhívtak a barátnőim, a szokásos csapat, azzal az ürüggyel, hogy menjünk moziba. Sejtettem, hogy nem erről van szó, mert ugye a film címét se nagyon tudta egyikük se, majd kitaláljuk, búgták, valami norvégdán esetleg kínai mozi... Hát végülis nem mindegy nekem? De tényleg. Nekem tök mindegy. Arról nem beszélve, hogy iszonyatosan megfáztam. Biztos ez a gyorsan jött tavasz ártott meg, a nagykabátomat lecseréltem, na nem kellett volna. Kapar a torkom, tüsszögök, tán még lázam is van. Keresgéltem a gyógyszerek között, na persze, mindig nálam fogy ki, pont, mint régen a szódásszifon. Két zacskó Coldrex hevert még ott felejtve, az egyiket azonmód megittam. Jól esett a forró ital, lassan, komótosan kortyolgattam. Csak el ne felejtsek beugrani a patikába, veszek még belőle, attól tartok szükségem lesz rá.

Szóval, mint az várható volt, a mozi elmaradt. Ugyanis dumálni akartak, nem norvégdánkínai filmen aludni. Rita fenomenális javaslata az volt, hogy üljünk le az alsórakpartra a lépcsőkre. Én épp a második csomag papírzsebkendőt nyitottam ki. Ez elég volt, hogy meleg helyre menjünk. Meg különben is, mi a frászt keresnénk januárban a rakpart lépcsőin, sötétben????

Kerestünk egy kávézót. És direkte a dohányzós részbe ültünk, kocabagós létünkre.
Rágyújtottunk mind a négyen, pont úgy, ahogy az érettségi után elszívtuk az első szál cigarettát. Egy darabig csak szívtuk-szívtuk, senki nem szólt semmit, már röhögni támadt kedvem, mert láttam rajtuk, hogy egyik se mer kérdezni. De aztán rájöttem, hogy a megfázás és a dohányzás nem megy együtt, mert valahogy egyre kevesebb lett körülöttem a levegő. És amikor már falfehér, aztán zöld lettem, és fulladoztam, az Andicska lehülyézett, és jól kivette a kezemből a cigit. Elnyomta helyettem.

Aztán a csajok kezdtek el mesélni. Arról, hogy gimnazista korunkban én micsoda tűzzel bírtam égni, hogy állandóan a világot megváltó terveimmel traktáltam őket, de leginkább egy András nevű fiúról áradoztam. Akit már kitaláltam magamnak, szinte csak be kellett helyettesíteni a hús-vér figurát.
Felvisítottunk, ahogy felidéztük a kölcsönkért lakás históriáját. Mert hogy ők hárman megszervezték nekünk az első éjszakát. Andicska szülei elutaztak, ezért aztán ő a Timiéknél aludt, mi meg hát, az üres kégliben.
Aludtunk volna.
Csakhogy a szülők lekésték a gépet, s csak két nappal későbbre kaptak újabb jegyet, ezért az éjszaka kellős közepén hazaállítottak. Minket meg ott találtak a saját franciaágyukban… Jófejek voltak, mert még taxit is hívtak. Mondjuk azt kissé nehezményezték, amikor András megkérte őket, hogy üljenek be esetleg egy hajnali moziba...

És innen megállíthatatlanul dőltek belőlünk a régi történetek, egymásba értek, a végén persze mindannyian szipogtunk. Ők szipogtak. Én bőgtem.

Mert mindaz, amiről beszéltünk, elmúlt. Most valami újnak kellene kezdődni, valami másnak, egy új életnek. Hát pont ehhez nem érzek erőt magamban.

Egyik céda sem vigasztalt, semmi szükség rá persze, tudom, hogy velem vannak. Hogy mindig számíthatok rájuk. A búcsúzkodásnál aztán csak álltunk a kávézó ajtajában, nem mozdultunk. Végül Rita fogta meg a kezemet, aztán Andicska, Timi meg a kabátomat -hátulról. Így ballagtunk haza szótlanul hozzánk. 

- És hogy leszünk mi eztán? - kérdezte a Rita, már a mi kapunkban.
- Mi? - néztem rá. - Hát mi lenne velünk, megöregszünk szépen együtt, legvégül bevonulunk a szockóba (lásd szociális otthon), és a nagy röhögésektől majd kipotyog a protkónk. Ettől majd még jobban röhögünk. Így rendben lesz?
- Aha, bólogatott, tényleg, ezt beszéltük meg, már régen.

Éjfél is elmúlt, mire mindenki hazament.
Hogy hogy lesz eztán?
Szockó és protkó...