Anyuka ugye elvonatozott, én pedig felhívtam délben a férjemet, egy kis apró hazugsággal, miszerint szükségem lenne a kocsira a bevásárláshoz, ezért beugrok a munkahelyére a kulcsért, meg a forgalmiért. Majd letettem a telefont, ideje se legyen nemet mondani, visszakérdezni. Valójában arra gondoltam, felmérem a terepet, megnézem magamnak ezt a kis csirkemongúzt élőben, hátha örökre elmegy a kedve attól, hogy ágyba ráncigálja Andrást.

A munkahelyén őrült nagy nyüzsgés volt, persze néhány kollegáját ismerem régről, velük jól összemosolyogtunk, de a tekintetem csak a csirkemongúz Ancsikát kereste. A hosszúcombú, kiskosztümös, trendi szemüveges csajt. 

Hát egy ilyet se láttam, sőt, egyetlen nő sem volt az irodában. András kezembe nyomta a kulcsot, kételkedve nézett, én mosolyogtam, nem tudom mi a frászért, mert így dugába dőlt mindaz, amit terveztem, de azért csak mosolyogtam és a lift felé indultam.
A liftajtóban félre kellett állnom, mert egy fiatal  szürke kardigános lány, egy kis egérke lépett ki. Nem is figyeltem rá igazán, de ahogy beléptem a liftbe, meghallottam, ahogy valaki köszön. Így: "szevasz Ancsika!" Erre csukódott be az ajtó. Tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy neki szóltak-e, vagy valaki egészen másnak, de addigra már bíborszínben játszott az arcom. És hiába kapkodtam idegesen a gombokhoz, hogy megállítsam a liftet, késő volt. Leértem a földszintre.

Számolni, legalább százig számolni - mondogattam magamban. - Egyenletesen lélegezni, csak nyugi! Beültem a kocsiba, indítottam, majd leállítottam a motort.

Nem tudom megmagyarázni azóta se, mi jött rám. Kiszálltam, és visszamentem András irodájába. Elképzelésem sem volt, hogy mit mondok majd neki, zakatolt a fejem, csak ezt a kis dögöt láttam, egérkét, aki még csak nem is hosszúcombú, és végképp nem csirkemongúz.
Berohantam az irodába.
Egérke ott állt Andrással szemben, a férjem valamit nézegetetett a papírjai között.
- Hát akkor jó napot! - vágtam ki, hogy szikrázott a levegő körülöttem.
Mindketten rám néztek, én egyenesen András szemébe.
– Jézusom, Juli, valami baj van? Nekimentél valakinek? – nézett rám.
– Hát baj az van, Andriskám, érted?!?
És ekkor a csirkemongúzhoz fordultam.
– Bemutatkoznék, ha már a férjemen osztozunk, legalább ismerjük egymást személyesen – mondtam és kezet nyújtottam a csajnak.
Most is látom a riadt tekintetét, érzem az erőtlen kézfogását, és hallom ahogy hallkan azt mondja, örvendek, Beatrix vagyok…
- Micsoda? Kicsoda? Hát nem Ancsika? – szóltam vissza, de már nagyon rosszat sejtettem. Megfordult velem a világ. 
– Nem, Ancsi épp most ment el… - dadogta.
Úgy rémlik, ott helyben megállt a szívem.

Nem emlékszem rá, hogy jutottam le az irodából, de most is látom őket, ahogy engem néznek, ahogy András lehajtja a fejét.
Már dagadtra bőgtem az arcomat. A kocsiban, aztán itthon is.
Most itthon vagyok. Ha eddig nem volt baj, hát most csináltam. Ez már biztos.

Borzalmas, annyira rettenetes, hogy mindez velem történt, el se hiszem!!! Mintha csak egy filmet néznék, valami csöpögős szappanoperát. A legjobb az lett volna, ha ott helyben megnyílik alattam a föld. Akkor ugye jól eltűntem volna örökre, se magyarázkodás, se félreérés, se szégyen, se semmi. Túl lehet ezt élni? Ugye, nem? 
Már telebőgtem a klaviatúrát, még jó hogy nem ráz, ez a szar, mindent gyűlölök, de leginkább önmagamat. 
És mindjárt hazajönnek a gyerekek.
És mindjárt hazajön a férjem.
A volt férjem...

Nincs erőm tovább írni.