Majd azt mondja a két tannyelvű, alapítványi bölcsödébe járó gyermekének. Viven drágám, ma busszal megyünk. És elindul. Szatyorral a karján, húzza maga mögött a rózsaszínnel leöntött gyereket, mint Róbert Gida Micimackót. És elkezdi a megállót keresni, meg a buszt, ami már tizenöt éve máshol jár, meg a trafikot, ahol buszjegyet árulnak. De nem találja. Se megálló, se busz, se trafik. Vivien közben tizenötödször veti le magát a földre, szép rózsaszínű csizmácskája sáros, szép rózsaszínű kordnadrágja gyűrött, szép rózsaszínű irha bundácskája tépett. Hajából a rózsaszín masni kicsúszva. Fáradt. Valahogy nincsen szokva ehhez a sok járkáláshoz. És akkor az asszony elveszíti a türelmét, és idegesen felcsapja Swarovski kristályokkal kirakott telefonja fedelét, és hívja az urát. Hívja szegény, de hiába, mert rettenetesen, felháborítóan igazságtalanul bánik vele az élet. Mert amilyen pechje van, az urának is páratlan rendszámú az autója. Az a szar BMW. Mit tehet az asszony, szegény. Az első szabad taxival hazaviteti magát. Mert már annyira fáradt és meggyötört. A gyerekről nem is beszélve, aki talán soha nem fogja majd elfelejteni, milyen szörnyű is volt Budapest első szabad szmogriadójának reggele.