Az óvoda előtti parkolóban két rendszám nélküli kocsi áll lassan egy éve. Meg az ócska Merci. Az ablaka befagyva, mozgás semmi. Egy elkésett kutyasétáltató topog a parkoló mögötti deres fűben. Mondom, hoztam teát az embernek, olyan rossz érzésem van, lehet hogy már nem is él. Tényleg, én se láttam már napok ott, így a kutyás asszony.
Bekopogok. Semmi. Kezdem magam nagyon rosszul érezni. Keresem máris a mentségeket. Hogy miért nem hívtam fel valami hajléktalan szervezetet. Miért nem mondtam, hogy jöjjön be hozzánk a lépcsőházba. De lehet, hogy nincs is itt az autóban. Talán valaki megszánta, elvitte, kisegítette, befogadta. Vagy bement valami melegedőre.
Kaparom az ablak üvegét. Végre! Mozgolódás. Ember kinyitja az ajtót.
Él, még? Kérdezem. Féltem, hogy baj van.
Élek, jól vagyok, aranyos, mondja.
Látom, hogy tényleg, felkészült a hidegre. Vastag kartonpapírral van a kocsi bélelve. Ő meg hat réteg meleg cuccban, sapkában, kesztyűben, takarók alatt.
Bocs, hogy felébresztettem, szabadkozok.
Nem baj, legyint, úgyis kelek, megyek a Moszkva térre, adnak teát meg zsíros kenyeret. Már nem sokáig lakom itten, kászálódik a kocsiból kifele. Meg van a telek Törökbálinton.
Ott lakott?
Nem, én Tárnokon laktam a barátomnál albérletben. Rossz környéken, csupa kisebbség volt körülöttünk. Meg akarták szerezni a lakást. Betörtek, elvitték a tévét, megvertek. Mentem a rendőrségre, azok meg engem akartak lecsukni. Mondom uram, én vagyok a feljelentő. Nem védtek ám meg. A vége az lett, hogy ránk gyújtották a házat. Alig tudtunk elmenekülni.
És a barátja hova ment?
Az anyjánál lakik. Én ott már nem férek. De itt kihúzom, ebben az autóban. Itt mindenki rendes, jönnek a kutyások, hoznak ruhát, cipőt. Ne aggódjon, már rosszabb helyzetből is felálltam.
Hát ennyi. 2009. január. Gellért-hegy, kiemelt zöldövezet. A lakások négyzetmétereinek ára 500 ezer és egymillió között. A kutyák kabátkában és cipőcskében sétálnak. Legtöbbjük együtt alszik a gazdival, és élvezi az ablakból nyíló örökpanorámát.
