A mi hajléktalanunk szobafestő-mázoló. Karácsony előtt, amikor már hetek óta figyeltem, hogy valaki lakik a lerobbant autóban, megszólítottam. Nem bántom meg, ha hozok meleg holmit? Dehogy mondta, szívesen elfogadom.
Vittem aztán neki ezt, azt. Beszélgettünk. Elmesélte, hogy volt neki egy házacskája, amit a lakásmaffia, nagyon áron alul meg akart venni tőle. Mondjuk elég rossz környéken volt, de mégiscsak lakhely volt. Kunyhócska. Ő nem akarta eladni, erre felgyújtották az egyik éjszaka. Alig tudott kimenekülni. Azt is elmesélte, hogy nem fog mindig ebben a Mercedesben lakni, mert már építkezik. Itt csak ideiglenesen van. A főnöke adta kölcsön a kocsit, hogy legyen hol laknia. És, hogy ő nem zavar itt, sőt összeszedi a szemetet, amit a kutyasétáltatók eldobálnak. Úgyis ráér.
És tényleg nem zavar. Beszéltem a környékbéliekkel. Mondták, hogy őket sem zavarja, de azért szóltak a rendőröknek. A rendőrök igazoltatták. Minden papírja rendben van, mondták a rendőrök, és még azt is hozzátették, hogy lakhat nyugodtan az autóban. Az nem tilos.
Megszoktuk ezt a mi hajléktalanunkat. Vittünk neki bejglit, meleg takarót. Kérdeztem tőle néha, hogy nem fázik? Azt válaszolt mindig, hogy nem. Már megszokta. van meleg takarója. Néha munkája is. Ha dolgozik, melegszik. Köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk. Ha éppen akkor mászott ki az autóból, amikor én arra mentem. De ma reggel valahogy nagyon rossz érzésem támadt. Éjjel gyilkos hideg volt.
