Telefoncsörgésre eszmélt. Pedig olyan jó lett volna kicsit aludni még. Nem is aludt már, inkább csak ébren álmodott, élvezte az ágynemű simogatását, a hálószoba otthonos illatát.
Ki hívhatja ilyen korán?
Az órára nézett, féltizenegy volt. Féltizenegy? Te jó ég, évek óta nem aludt nyolcnál tovább.
Balázs hívta.
– Itt állok a ház előtt, csak félórát kérek tőled, tényleg csak félórát, nem zavarlak tovább. Kérlek, adj nekem félórát.
Ezt hadarta a telefonba.
Bea ásított, pongyolába bújt, és az ajtóhoz ment. Mire kinyitotta, Balázs már ott zihált a küszöbön.
– Hova ez a nagy rohanás? – kérdezte Bea. A szemét törölgette, haját igazgatta.
– Aludtál? Felébresztettelek? Te szegény. Főzök neked kávét.
Jó volt látni Balázst, ahogy a konyhában tüsténkedik. Pontosabban most látta először, hogy egyáltalán bármihez hozzányúl, aminek a konyhához köze van. Végtelen nyugalom szállta meg, élvezte a pillanatot. Béke van, rend van, minden kerek. Kotyog a kávé, illata beteríti a világot. Itt egy férfi, akinek olyan jó bámulni a hátát, szép, erős háta van, jó volt régen hozzásimulni. Nem okozhat többé fájdalmat. Meghalt az a része, ami Balázsért fájhatna benne.
Úgy nézte a férfit, mint egy szép, de élettelen tárgyat, amit szívesen birtokolna bár, belenyugszik abba is, ha nem viheti haza, csak néha rácsodálkozhat.
– Mi volt olyan sürgős? – mosolygott.
Balázs hosszan méregette.
– Nem igaz, hogy semmit nem változtál. Nagyon is megváltoztál. Erős lettél. Még annál is erősebb. Kiegyensúlyozott. Boldog. Magabiztos. Az ember arra vágyik, hogy hozzád bújhasson, hogy megvédd.
– Nem hiszem, hogy éppen te szorulnál védelemre.
– Mindannyian védelemre szorulunk, Bea. Mindannyian álarcot hordunk. Arra kell az álarc, hogy megtévesszük a többieket. Hogy azt higgyék, erősebbek vagyunk náluk. De én már nem akarom azt a régi álarcot. Te vagy az erősebb, elismerem. Mindig is erősebb voltál. És az erőd itt lakik, a szívedben. Méltóságot ad neked és kitartást.
Ismeretlen, izgalmas szavak voltak ezek. Egyáltalán nem illettek Balázshoz. Honnan ez az új keletű bölcsesség? Mintha egy másik férfi állna itt. Hol a régi Balázs, akit két éve olyan mérhetetlen fájdalommal szeretett? Ez a Balázs százszor többet ér, mint a régi. Mélysége, tartalma van. Miért nem tudja hát ugyanolyan szenvedéllyel szeretni?
Balázs kétfelé öntötte a kávét. Bea csészéjébe két kockacukrot pottyantott.
Hát emlékszik. Emlékszik, hogy két cukorral szerette.
– Jó reggelt, szerelmem – mondta a férfi. És megemelte a kávéspoharat, mintha pezsgő volna.
– Neked is – mondta Bea.
Csendben kávézgattak. Bea azon mulatott magában, hogy a kikönyörgött félórából már csak nyolc perc van hátra. Megtehetné, hogy nyolc perc múlva feláll, az ajtóhoz kíséri Balázst, és kitessékeli.
– Az órát nézed? – pirított rá a férfi. – Igazad van. Csak félórát kértem. Legjobb, ha belevágok.
Letette a csészét, és letérdelt a konyhakőre Bea lábai elé. A zsebébe nyúlt, és pici bársonydobozt vett elő. Átnyújtotta.
– Kérlek, legyél a feleségem.
Bea nézte a dobozt, de nem nyitotta ki. Ahhoz le kellett volna tennie a kávét. Belekortyolt. Hirtelen azt akarta mondani Balázsnak, hogy álljon fel, ne térdeljen előtte, üljön szépen vissza a székre. De mégse mondta. Olyan jó volt ez a pillanat. Olyan mesebeli. Olyan szép. Olyan hihetetlen. Biztosan vele történik mindez? Át akarta élni újra és újra.
Végre kinyitotta a dobozt.
Két karikagyűrű ragyogott benne. Szép, kimunkált darabok. Megcsillant rajtuk a sápadt, téli napfény.
– Nem mondasz semmit? – kérdezte Balázs. Még mindig térdelt.
– Köszönöm – felelte Bea. És megsimogatta Balázs haját. – Nagyon nagy örömöt okoztál nekem.
– Ez nem válasz. Arra felelj, hozzám jössz-e. Bármit megígérek. Hűséges leszek. Komoly leszek. Felnövök. Igazi, dolgos, rendes férj leszek. Mosogatok is, ha akarod. Csak porszívózni ne kelljen. Viszont főzök, teregetek. Megszerelem a csapokat. Elhozom a gyerekeket az oviból. Lemegyek velük focizni. Minden reggel kávét viszek az ágyadba, és minden éjjel addig csókollak, míg el nem alszol. Kérlek, Bea, kérlek! Mondd, hogy igen!
– Kelj föl a földről – mondta a lány. Szomorú és komoly volt a hangja. – Ülj ide. Nézd meg, kihűl a kávéd. Megmelegítsem?
– Ne tedd ezt velem, könyörgök! Kit érdekel most a kávé?
– Tudod, ha visszatekerhetnénk az időt csak egyetlen évvel, akkor most én volnék a világ legboldogabb asszonya. De most most van. És most már késő. Túl sokáig fájt. Túl sokáig vártalak. Ha túl sokáig kattintgatsz egy öngyújtót, végül kifogy belőle a láng. Belőlem kifogyott a láng. Nem tudnálak szerelemmel szeretni többé.
– Vannak fontosabb dolgok, mint a szerelem.
Bea elmosolyodott:
– Igen? És micsoda?
– A bizalom. Az összetartozás érzése. A közös gondolatok. A közös célok.
– Talán igazad van. De nekem szükségem van a szerelemre.
Nagyon sokat változtál, Balázs. Megkomolyodtál. Meg fogod találni azt a lányt, akiben nem csak bízol majd, hanem szerelemmel szereted.
Bea becsukta a kis dobozt, és a férfi tenyerébe tette.
Felállt, és az ajtóhoz ment.
Balázs felvette a kabátját, és követte. Az ajtóban még átölelte.
– Sokat tanultam tőled, Bea – mondta. – Mindent köszönök.
* * *
A világoskék ballonkabátját vette magára, és kibontotta a haját. Amikor a csengőre tette az ujját, még tele volt félelemmel és torokszorongató izgalommal.
Az ajtó kinyílt.
A félelem elszállt.
A nagydarab, barnahajú, bozontos mackó az orrára tolta a szemüvegét.
Bea rámosolygott.
– Meddig kell még várnom, Iván? Egy évig? Kettőig?
A mackó kinyúlt érte, és behúzta a lakásba. Kétszer is ráfordította a kulcsot. Magához szorította, és csak ölelte, és ölelte. Száz meg száz év ölelését kell még bepótolniuk.
És száz meg száz karácsonyt.
vége
