Végre egyedül maradt a kis lakásban. Lekapcsolta a villanyt, és gyertyát gyújtott. A csokor az asztalon hevert. Kezébe fogta, és leült vele a kanapéra. Édes melegséget érzett. És valami megmagyarázhatatlan biztonságot. Szinte karnyújtásnyira tőle van egy bozontos, morcos, nagydarab férfi, aki azt írta: szeretettel. Áll a kisfia ágya fölött, és aggódik. És az aggodalma közben is rá gondol.
Fura érzés tört rá. Mintha összetartoznának. Mintha ezer éve ismernék egymást, csak mindketten álarcban botorkálnának. És az a kisfiú! Kicsit, mintha az övé is lenne.
Micsoda hülyeség! Hisz két órája sincs, hogy megismerték egymást!
Elmosolyodott. Lehunyta a szemét, és arcát befúrta a virágok közé.

Eközben Szentesi Iván valóban a kiságy fölött állt, és a fia álmát vigyázta. Többször is megsimogatta a fejét, nem lett-e újra lázas. A gyerek egyenletesen szuszogva, mélyen aludt.
Talán túlzás volt – gondolta Iván. – Talán korai volt még ez a csokor. Talán Bea most kineveti. Talán rég kidobta a csokrot a szemétbe. Legközelebb, ha összefutnak a lépcsőházban, újra csak biccent majd, mint az idegenek. Talán azt se tudja, ki az az Olivér. Nem kellett volna azt a csokrot elküldeni.

Csengettek.
Szentesi Iván szíve nagyot dobbant. Talán Bea az. Nem, az nem lehet. Egy egyedül álló tanárnő nem csenget be férfiakhoz tíz óra után. Képtelenség. Talán egy lakó, hogy csőtörés van. Vagy a közös képviselő, hogy feltörték a kocsiját.
Kinyitotta az ajtót.
– Csak egy percre zavarnám. Ugye, nem aludt még? – mosolygott Bea.
– Nem! Sőt. Ha elmondanám, mit csináltam, többé szóba se állna velem.
– Miért, mit csinált? Te jó ég! Macskákat kínzott?
Nevettek.
– Azon gondolkodtam, most biztosan haragszik rám, amiért a virágot küldtem. Talán zaklatásnak érzi. Talán korai.
– Korai? Hogy érti, hogy korai? – nézett Ivánra döbbenten Bea. Iván a szemüvegét tologatta. Szörnyű zavarba jött.

– Na, látja, folyton butaságokat mondok, butaságokat teszek.
– Hogy értette, hogy korai?
– Kér egy italt?
– Hogy értette, hogy korai? – szajkózta Bea.
Iván lehuppant a fotelba.
– Na jó, látom, úgyse szabadulok. Maga olyan, mint a Kis Herceg. Ha egy kérdést feltesz, nem tágít tőle többé.
– Hogy értette, hogy korai? – kérdezte Bea sokkal szelídebben.
Iván vörösbort töltött két kristálypohárba.
– Hány éve is lakik itt?
– Nem is tudom. Talán három? – felelte Bea.
– Március közepén lesz kereken négy éve, hogy beköltözött – felelte Iván, aztán köhécselt, felpattant, és le-föl rohangált a szobában.
Bea nem válaszolt. Képtelen volt. Kavarogtak a fejében a gondolatok. Honnan tudja ilyen pontosan? Talán figyeli? Négy éve figyeli? Megemelte a poharát, belebámult a sötét, sűrű italba.
Iván végre megállt. Nézte a lányt.
– Nem kell megijednie tőlem. Nem vagyok mániákus. Azért tudom ilyen pontosan, mikor költözött, mert aznap volt a születésnapom. A harmincötödik. Könnyű volt megjegyezni. 
– Értem – motyogta Bea. – És?
– Mit és?
– Hogy értette, hogy korai?
Nevettek.

– Ne mondja, hogy nem érti – mondta Iván. Végre leült Bea mellé. Belekortyolt a borába.
– Nem értem – felelte Bea.
– Amikor megláttam az ablakból, úgy éreztem, maga az ajándék. A születésnapomra.
Iván megint felpattant, és körbemászkálta a szobát.
– Tessék – hadarta. – Kint van. Most már mindent tud.
Bea nem merte megérteni, amit hallott.
– Azt akarja mondani, hogy négy éve... Hogy amikor meglátott...
Iván megállt, szomorú szemét Beára emelte. Bólogatott.
– Nem értem! – mondta a lány. – Lehetne egy kicsit bőbeszédűbb. És üljön már le, megfájdul a nyakam, ha folyton rohangál, már teljesen elszédültem.

– Bocsánat – mondta a férfi.
Leült. Szorongatta a poharat, csoda, hogy össze nem roppantotta. A szőnyeget bámulta.
– Szörnyű évem volt a harmincötödik. A vállalkozásom befuccsolt. A feleségem elhagyott. A nyolcadik hónapban volt. Azt mondta, unalmas vagyok, és elment. Egyik napról a másikra. És vitte a fiamat, akit még nem is láttam. Azt hittem, belepusztulok. Itt maradtam egyedül a lakásban. Csődeljárásról válóperre, válóperről csődeljárásra rohangáltam. Úgy éreztem, feleslegesen élek, mindennek vége, lehúzhatom a rolót. És akkor, egy viharos, szeles napon, egészen pontosan március tizenhetedikén, amint az ablakban álltam, és befelé bámultam, befelé, ide, ebbe a nagy, szőrös fejbe, amit a nyakamon lát, egyszer csak, mint egy tünemény, megjelent a ház előtt maga. Egy teherautóról pattant le, mint egy kis tündér. Világoskék ballonkabátban volt, majd elfújta a szél. Lobogott a haja, lobogott a kabátja. Láttam az arcát, mosolygott. Megállt egy pillanatra, felnézett a házra, arcát a szélbe tartotta, és nevetett. Úgy éreztem, rám mosolyog. Ide mosolyog, ide, föl, az én ablakomba. Varázslat volt. Visszatért belém az élet.
Hallgattak. Egyre súlyosabb lett a csend.

– De hát... Azóta se... Már négy éve... – dadogta Bea.
– Tudom, tudom – mondta Iván. – Gyáva kukac vagyok. Soha nem mertem megszólítani. Eleinte beértem azzal, hogy itt van közel. Hogy megtaláltam. Tervezgettem. Próbáltam összefutni magával. Soha nem jött össze. Ha mégis összejött valahogy, maga észre sem vett. Egyszer megvártam az iskola előtt, és hazáig követtem. Rám se nézett.
– Miért nem szólított meg? Hiszen szomszéd! Mondhatta volna, jó napot, hogy van, mi dolga erre, menjünk haza együtt! Mi a kínos ebben?
– Tudom, tudom. De nem mertem. Aztán meg jött a jeges zuhany.
– Jeges zuhany?
– Az a férfi. Az a magas, szőke. A kefefrizurás. Láttam, hogy nagyon szereti őt.
– Ó istenem – sóhajtott Bea.
– Szerette, igaz?
Bea elgondolkozott.
– Igen. Nagyon szerettem. De ő nem tudta értékelni. Akkor még nem.
– Akkor még?
– Igen. Két éve szakítottunk. Azóta nem láttam. De ma visszajött, és megkérte a kezem.

Iván a lányra bámult. Pár pillanatra megfagyott a szó.
– Ó, értem. És gratulálok. Ne haragudjon rám. Hogy is gondolhattam, hogy éppen én... Felejtse el, amiket mondtam. Legyen nagyon boldog. Őszintén kívánom.
Bea nézte a férfit. Már megint járkált. Hadonászott. A szemüvegét tologatta.

Túl sok ez egy napra – gondolta a lány. Túl sok érzés, túl sok gondolat, túl sok vallomás. Mérhetetlenül fáradtnak érezte magát. De boldog fáradtság volt ez. Nem vágyott másra, mint a hófehér ágyneműjére, és egy bódult, gyönyörű álomra, ami reggelre majd letisztázza a fejében és a szívében ezt az őrült kavalkádot.
Kiitta a poharát, és Iván elé lépett.
– Azért jöttem, hogy megköszönjem a virágot. Rég nem kaptam ilyen szépet. Most elmegyek, mert nagyon fáradt vagyok.
Iván nem nézett rá, csak bólogatott, és már nyitotta is az ajtót.
Bea a lépcsőházból még visszafordult:
– Iván!
– Igen?
– Álmodjon szépet.