Talán nem is akar semmi különöset, csak beszélgetni egy jót. Miért ne beszélgethetnének, miért ne lehetnének barátok. Talán szívességet akar kérni, tanácsot, talán már meg is nősült, talán gyereke is van... Gyerekes butaság volna elzárkózni Balázs elől, és nem beszélni vele.
– Gyere föl nyugodtan – sóhajtotta Bea a telefonba.

Balázs semmit nem változott. Ugyanaz a fiús, vigyorgó arc, ugyanaz a dús, rövidre nyírt, sportos frizura.
– Szép vagy – mondta Beának, és átölelte.
Még a parfümje is ugyanaz volt. Az a kábító, andalító, édes, mégis fanyar illat.
– Kérsz egy teát? Vagy valami erősebbet?
– Bármit – mondta Balázs. – Minden jólesik nekem, amit te adsz.
– Csak nem udvarolsz? – kérdezte Bea, és maga is elcsodálkozott, honnan ez a fölény a hangjában. Pár perce még úgy képzelte, ha meglátja Balázst, remegni fog, és egy hang se jön ki majd a torkán.

Lekuporodtak a kanapéra, Balázs úgy ült, hogy megérinthesse a lány vállát, arcát.
– Semmit nem változtál.
– Hagyjuk ezt – mondta Bea. – Mind a ketten tudjuk, hogy ért véget a kapcsolatunk. És most itt vagy, és elkezdesz szédíteni. Méghozzá ezzel az elcsépelt szöveggel.
– Fruzsival már rég vége – mondta a férfi. Nyár óta nem láttam. Azóta gondolkozom.
– No csak? És min?
– Cinikus vagy, Bea.
– Minden okom megvan rá.
– Ez igaz. Csúnyán viselkedtem veled. Egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül...
– Hagyjuk ezt, kérlek! Már túl vagyok rajta.
– Biztosan? – kérdezte Balázs, és megint megindult a keze. Egészen finoman, éppen csak hogy hozzáért Bea nyakához. Tudta jól, hol kell megérintenie.
– Miért jöttél? – kérdezte a nő, és felállt. Átült a szemközti fotelba.
– Rájöttem, mi a fontos az életemben.
– Hallgatlak.
– Mondom, egész nyáron gondolkodtam. Átértékeltem a dolgaimat. Nem vagyok már túl fiatal. Harminchét leszek januárban. Volt egy csomó csajom. De hisz ezt tudod. De egyik sem volt komoly. Egyet kivéve. És az te voltál.
– Nagy szavak!
– Nem, Bea, figyelj. Most nagyon őszintén beszélek. Nemsokára negyven leszek, itt az ideje, hogy végre megállapodjak. Elég volt az idétlen nőcskékből, a nagy bulikból, egyéjszakás kalandokból. Családot szeretnék, és gyerekeket.
Bea már alig hallotta, mit beszél Balázs. Zsongott a feje, zúgott a füle. Mit akar ez? Betoppan, mint derült égből a villámcsapás, és szerelmet vall. Szerelmet? Dehogy szerelmet! Még soha nem hallotta ilyen higgadtan beszélni. Átgondolt, jéghideg. Ezzel az átgondolt, jéghideg fejével döntött úgy, hogy eljön hozzá. Vissza, az általa egyszerű, zűrmentes, vagyis jéghidegnek címkézett kapcsolatba. Ez nem szerelem.
– Te vagy az egyetlen, akivel mindezt el tudnám képzelni – hallotta még Balázs utolsó szavait.
– Figyeltél rám egyáltalán?
– Persze. Nagyon is – felelte a lány, és úgy tett, mintha egy ásítást fojtott volna el.
És ekkor csengettek.
– Bocsáss meg – mondta Bea. – Fogalmam sincs, ki lehet az ilyenkor. Nyolc is elmúlt.

Kinyitotta az ajtót. Egy nagy csokor virággal nézett szembe.
– Pitneki Beatrix?
– Én vagyok.
– Itt legyen szíves aláírni.
– Én kaptam? Nekem küldték ezt a hatalmas csokrot?
– Igen, és a levélben, gondolom, azt is megtalálja, hogy ki küldte.

Bea beleszippantott az óriási csokorba. Rózsák, fréziák, még tulipán is. Pedig tél van. Ki küldhette? A torkában vert a szíve. Alig tudta kibontani a kis borítékot. A levélben ez állt:
„Szívből köszönöm a segítségét. Olivér máris sokkal jobban van. Szeretettel: Szentesi Iván.”

Megállt a szoba ajtajában, kezében a csokor.
– Nocsak! – mondta Balázs. – Egy titkos hódoló? Vagy nem is olyan titkos?
Bea roppant élvezte a helyzetet. Balázs féltékeny! Ilyesmit még álmodni sem tudott volna soha. Még álmában sem remélhette volna, hogy egyszer megfordul a kocka, Balázs könyörög majd az ő szerelméért, és akkor ő csak áll, tétován, nem mond se igent, se nemet, egy hatalmas csokorral, amit egy másik férfitól kapott.
Milyen csodaszép is lehetne az élet, gondolta. De nem érzett igazi boldogságot. Nem mert, nem tudott igazán boldog lenni.

– Kitől kaptad? – kérdezte Balázs, és odalépett Beához. El akarta venni a levelet. Bea elrántotta a kezét.
– Semmi közöd hozzá.
– Komoly? Régóta tart? Mondd meg, mert akkor nem kuncsorgok itt feleslegesen. Van valakid?
– Miért ne lehetne? Mit gondoltál, vénségemig várok rád? Itt kuporgok két éve, és azon rimánkodom, hogy gyere vissza hozzám? És most, hogy itt vagy, azt gondolod, elég néhány odavetett mondat? Elég, ha azt mondod, rájöttél, hogy értelmetlenül csapongtál harminchét éven át, és én a karjaidba omlok? Ezt gondoltad? Azt hiszed, boldog vagyok attól, hogy rájöttél, én voltam az egyetlen, aki igazán és komolyan szeretett? Azt gondoltad, nekem nincsenek érzéseim, velem bármit meg lehet csinálni? Megcsalni, eldobni, és annyit mondani, bocs, de belehabarodtam másba?
Balázs döbbenten nézte a lányt.
– Mivel bántottalak meg ennyire? Hiszen épp most mondtam el, hogy rájöttem, téged szeretlek, és veled akarok élni.
– Hát ez az! És hol vagyok én? Mit gondolsz, eddig mi volt velem? A mélyhűtőben voltam, hogy meg ne romoljak? Vagy becsuktál egy könyvbe, és mellém tettél egy könyvjelzőt, hogy majd később ugyanott kinyithasd? Azt hiszed, ilyen egyszerű minden? Hogy idejössz, azt mondod, bocs, és én boldogan a nyakadba omlok?
– Jó, akkor pontosítom. Azért jöttem, mert azt akarom, hogy légy a feleségem. Nem kapkodtam el, nagyon is átgondoltam. Ismerlek hat éve. Ebből másfelet együtt éltünk. Átgondoltam, megfontoltam. És megkértem a kezed. Gondolkozhatsz. Senki nem mondta, hogy ma este kell döntened.
Bea elnevette magát.
– Szóval ez egy lánykérés volt? Kár, hogy a virágot nem te hoztad.
Balázs elvörösödött.
– Igazad van. Illett volna.
– Nem számít. És most menj el.
Balázs úgy nézett Beára, mint egy kivert kutyakölyök.
– Elküldesz?
– Nem te mondtad, hogy átgondolhatom? Töprenghetek egy kicsit én is?
– Úgy nem tudsz töprengeni, hogy közben itt vagyok? Megmasszírozom a hátad, simogatlak, főzök neked még egy teát, megmosdatlak, ágyba viszlek? Hm?
Magához húzta a lányt, és próbálta megcsókolni. Bea eltolta magától.
– Nem. Úgy szeretnék töprengeni, hogy egyedül mosakszom, és egyedül fekszem az ágyamba. És amikor majd döntöttem, felhívlak. Tudom a számod.
– Ne tedd ezt velem.
– De igen.
– De akkor mondd meg, mikor hívsz. Megőrülök a várakozástól. A bizonytalanságtól.

Még hogy megőrülsz, gondolta Bea. És én? Én mit éreztem két évvel ezelőtt, karácsony után? Amikor négy napig a telefont se vetted fel? Amikor azt hittem, baleset ért, mert sehol nem tudtalak elérni, úgy eltűntél? És mit éreztem akkor, amikor boldogan előkerültél, és azt mondtad, bocs, beleszerettem valaki másba?
– Menj el – mondta nagyon halkan a lány.