Amint beléptek a lakásba, a férfi becsukta, majd bezárta az ajtót. Bea egy pillanatra megrémült. Miért zárja kulcsra? És kicsoda ez egyáltalán? Minek hívta ide? Mit akar?
De nem szólt. Túl kínos lett volna.
A sötét előszobában toporogtak.
A férfi karja elindult Bea felé. Bea összerándult.
A férfi visszarántotta a karját.
– Bocsánat. Csak a kapcsoló. Itt van a háta mögött.
Végre felkapcsolta a villanyt.

Az előszobában kedves, sárga tapéta volt, a falon rengeteg kép. Budapest utcáit ábrázolták, csodaszép fotók voltak. A férfi lerúgta a cipőjét.
– Levegyem? – kérdezte Bea és a cipőjére mutatott.
– Dehogy, nem kell – morgott a férfi. – Csak én jobban érzem magam így.
– Elárulná, hogy minek hívott ide? – kérdezte Bea. A hangjában érződött egy kis ingerültség.
– Ne haragudjon – mondta a férfi, és szörnyen zavarba jött. Még annál is zavartabb volt, mint normálisan.
– Még be se mutatkoztam. Bár nyilván elolvasta az ajtón. Szentesi Iván.
És nyújtotta a kezét.
Bea nem fogott vele kezet. Összezárta a karjait maga előtt.
– Behívnám a szobába, de előbb elmondanék valamit. Azért hívtam ide, mert úgy tudom, gyerekekkel foglalkozik. Tanárnő, igaz?
– És? Magyarázzam el magának a számtant?
– Dehogy – motyogta a férfi, és a haját vakarászta. Ide-oda toporgott a nagy lábain. A szemüvegét tologatta az orrán. – De biztosan többet tud a gyerekekről, mint én.
Bea várt, nem értett semmit. A férfi továbbra is csak vakarózott, meg toporgott, de nem szólt. Végül azt mondta:
–Legjobb lesz, ha bemegyünk.
És benyitott a kisebbik szobába.
Csak az állólámpa fénye világított, kellemes, barátságos szoba volt, a falakon rengeteg könyvvel. Az asztalon egy nyitott kekszes doboz hevert, körötte morzsák mindenütt. Zene is szólt, nagyon halkan, valami dzsessz.
– Hát ezért hívtam ide – mondta a férfi, és a kanapé felé mutatott.
– Ezért? De miért? Segítsek megszámolni a könyveit?
– Nem, nem – motyogta Iván. – Hát nem látja? Nem csoda, olyan pici. Jöjjön idébb.
És odalendült a kanapé mellé.
Bea követte.
A kanapé mögötti takarásban egy rácsos ágy volt. Benne egy kisgyerek. Mélyen aludt.
De valami nem stimmelt. Arca tűzpiros, és hangosan zihált.
– Kié ez a gyerek? – kérdezte Bea. Még sose látta a férfit gyerekkel.
– Az enyém – felelte Iván. –A kisfiam.
– Van fia?
– Az anyja neveli. Én csak akkor láthatom, ha odamegyek. Még sose engedte, hogy elhozzam. De most ideadta. Külföldre kellett utaznia. Most az egyszer rám bízta a fiamat. És nézze...
– Csupa láz – mondta Bea, és a kicsi homlokát simogatta. 
– Tegnap még semmi baja sem volt. Sőt, még ma délelőtt sem. Játszottunk, voltunk az Állatkertben. Jól evett. És tessék, most meg ilyen beteg.
A férfi a szája elé kapta a kezét, és le-föl rohangált a szobában.
– Jól van, ne essen kétségbe – mondta Bea. – Mennyi idős?
– Négyéves. Olivérnek hívják.
– Rendben. Most szépen lemegy a patikába, és vesz négyéves gyereknek való lázcsillapítót. Az az első, hogy levigyük a lázát. Addig én itt maradok, és vigyázok rá.
– Mindent vettem, mielőtt még elhoztam Olivért. Itt van, nézze. Tudja, nagyon nagy dolog ez nekem. Végre velem lehet a fiam. Mindent vettem, még fülcseppet is. Tessék. Gyereksampon, nem csípi a szemet. Pizsama, kisgatya. Látja? Mindent. Pedig csak négy napra kaptam meg.
Bea nézte a férfit, és legszívesebben megölelte volna. Szegény, borzos ember! Ő meg még azt gondolta róla, hogy meg akarja erőszakolni a sötét előszobában!

Olivér a zajra kinyitotta a szemét. Rögtön az apját kereste. Rámosolygott.
– Szomjas vagyok – mondta. – Kólát kérek.
– Nincs kóla – vágta rá Bea. – Főzök gyümölcsteát. Van itthon?
Iván elnevette magát.
– Hát az ne lenne?
Beadták a lázcsillapítót. Bea megnézte Olivér torkát, megsimogatta a nyakát, nem duzzadtak-e a nyirokcsomói. Nem tűnt komolynak a baj, már amennyire ezt egy matektanár meg tudja állapítani.
– Nagyon sok folyadékot itasson vele. És mérje meg a lázát egy óra múlva – mondta Ivánnak. – Ha még mindig magasabb, mint 37 fok, hívja ki az ügyeletes gyerekorvost.
– Elmegy? – kérdezte a férfi.
– Úgy látom, nincs már rám szükség – mosolygott Bea. – nagyon jó apukája van Olivérnek.

Kettesével szedte a lépcsőfokokat. Könnyűnek érezte magát. Amikor a lakása ajtaján belépett, önkéntelenül is az előszoba tükörbe nézett. Mosolygott. Ezen maga is elcsodálkozott. Régen nem mosolygott már, csak úgy.
Ekkor vette észre, hogy cseng a telefon. Nem lehetett tudni, mióta cseng, alig hallani ki a szobából. Szaladt, hogy még elérje.
Amikor felvette a kagylót, csak utcazajt hallott. Sokáig hallózott, mire végre beleszólt valaki. Méghozzá olyan valaki, akinek hangjától felgyulladt Bea ereiben a vér, szétfutott a testében, és felforrósította szívét-lelkét.
– Nem zavarlak? Csak egy szó!
– Nem zavarsz.
– Nemsokára karácsony. Csak boldog, békés ünnepeket...
– Balázs, kérlek, erre igazán semmi szükség.
– Tudom – mondta Balázs. – Csak hallani akartam a hangodat. Nem találkozhatnánk?

Bea hallgatott. Mit feleljen erre? Egyáltalán, mi van itt ma? Előbb ez a férfi a harmadikról, aztán meg Balázs! Előkerül két év után a semmiből, hogy hallani akarja a hangját.
– Miért akarsz találkozni velem? – kérdezte nagyon halkan.
– Hosszú lenne telefonon elmesélni.
Bea még mindig nem tudta, mit mondjon. Úgy érezte, ha találkozik Balázzsal, felszakadnak a régi sebek. Talán unatkozik, talán szakított a nővel, és most szeretné elsírni a bánatát valaki vállán.
– Bea! Itt vagy?
– Igen.
– És... Mondd... Egyedül vagy?
Bea habozott. Aztán rávágta:
– Igen.
– Felszaladhatnék most hozzád?
Kedves volt a hangja, gyerekes, könyörgő, nehéz volt ellenállni.
De mégis ellent kell állni! Ha most enged, újra elönti a régi szomorúság. Ő majd megint szerelmes lesz, Balázs pedig megnyugszik egy kicsit az izgalommentes, nyugodt, kerek kapcsolatban. Kipiheni magát, és odébb áll.