Bea már negyedszer próbálta befűzni a tűbe a cérnát. Sehogy se ment. Végül összegyűrte a kis előre rajzolt terítőt, beledöfte a tűt, és bedobta az egészet a fiókba.
A karácsonyt nem lehetett volna elképzelni a keresztszemes, fenyőfás terítő nélkül, anyja ragaszkodott hozzá. Amikor Bea másodikban megtanulta ezt a hímzést, egy ilyen kis terítőt ajándékozott az édesanyjának karácsonyra. Volt rajta fenyőfa, nagy piros gömbök, még gyertya is, bár az eléggé kivehetetlen, mert az apró figura kivarrásához még ügyetlen volt a keze.

Apa azon a télen ment el tőlük.
Beleszeretett valakibe, mondta anya, nem bánkódj kicsim, téged ettől még ugyanúgy fog szeretni.
Lehet, hogy ugyanúgy szerette, de ennek nem sok nyoma volt, apa háromszáz kilométerrel odébb költözött ahhoz a bizonyos valakihez, akibe beleszeretett, és ott hagyta őket, várják csak egyedül az angyalt.
Anya kibontotta a szép selyempapírt, és csak bámulta a terítőt. Potyogtak a könnyei.
Nem lehetett tudni, miért sír, a szomorúságtól-e vagy az örömtől, de Bea akkor azt gondolta, a saját kezűleg készített terítő hatotta meg ennyire. A hátoldalára rá is írta filccel: Édesanyának szeretettel, karácsonyra, Pitneki Bea, 2.b. osztály.
Azontúl minden karácsonykor varrt egy terítőt, már volt belőle vagy huszonöt, ott sorakoztak anyánál a vitrinben különböző kis porcelánfigurák alatt.

Bea most a konyhában ült, a cérna spulnit szorongatta a tenyerében, azt elfelejtette a fiókba tenni. Kibámult az ablakon, a szürke, koszos játszóteret bámulta, meg a nagy kopasz fa ágait. Nyáron egészen eltakarják a konyha elől a napot.
Ez lesz a harmincharmadik karácsonya.
Huszonnegyedike reggelén majd vonatra száll, és lemegy anyához Nyíregyházára. Együtt sütnek-főznek, aztán délután, amikor már besötétedett, meggyújtanak néhány csillagszórót, meg az adventi koszorún a négy gyertyát. Amióta Bea elmúlt harminc, anya nem vett többé fát, nehezére esett volna felcipelni a második emeletre, meg minek is, nincsen már kisgyerek a családban, akit el kéne kápráztatni.
Aztán megterítik az asztalt, a szebbik étkészletet használják, és anya kimeri a levest. Halászlé van mindig, aztán egy-egy szelet rántott hal, minek is több, jön még utána a bejgli is. Bea bort iszik, anya vizet, koccintanak, áldott karácsonyt, mondogatják.

Idén is így lesz, már csak két nap, és mehet a pályaudvarra.
Egyszer, egyetlen egyszer volt egy karácsony, amikor nem egyedül zötyögött le anyához. Csak Bea részéről volt ez szerelem, csak Bea részéről volt lángolás, mégis jó volt együtt lenni. Balázs egyszer azt mondta: veled minden olyan egyszerű, semmi izgalom, semmi váratlan fordulat, nyugodt és kerek minden.
Bea akkor örült, bóknak hitte, aztán rá kellett jönnie, hogy ez az izgalommentes egyszerűség nem elég egy életre. A karácsonyt még együtt töltötték, Balázs kedvéért hat szelet halat is kirántott anya.
Aztán szilveszterkor, az éjféli csókot már egy másik lány kapta. Ne haragudj rám, mondta Balázs, őrület ez a csaj, kész elmebaj, teljesen belehabarodtam.
Két éve ennek.

 
Milyen érzés lehet, amikor teljesen belehabarodnak az emberbe, merengett Bea.
Volt olyan nap, amikor úgy érezte, ő már menthetetlen. Hiányzik belőle valami nélkülözhetetlen tűz, valami pezsgő kisugárzás. E nélkül nem is nő egy nő. Ilyenkor éjszakáig sírt, és azt gondolta, soha, senki nem lesz szerelmes belé. Aztán jött a reggel, sütött a nap, és az élet ment tovább, mintha minden rendben lenne.
De voltak olyan napok is, amikor nagyon fújt a szél, és elkergette a felhőket, és meghajlította a legnagyobb fákat is, és felébresztette a vágyakat. Bea ilyenkor belemosolygott a szélbe, és úgy érezte, hogy szép. Egész nap nyugtalan várakozás volt a szívében, mintha már közelegne, mintha már karnyújtásnyira lenne, akit annyira vár.

Kislány korában úgy képzelte, egy nagy, barnahajú, szemüveges mackó lesz a férje. Sokat nevetnek majd, bolondoznak, és a mackó mindentől és mindenkitől megvédi. Négy gyerekük születik, két fiú, és két lány. Kertes házat vesznek Budapest szélén, anyának is lesz egy szobája benne, és rengeteg virágot ültetnek a kerítés mellé.
Ezt a barna hajú mackót kereste már évek óta.
Karácsony táján pedig végtelen szomorúság telepedett a szívére, hogy megint eltelt egy év nélküle.

A karácsony a legkeservesebb időszaka az évnek.
A többi nap eltelik így-úgy, ki lehet pipálni, lehet várni a következőt, nem tulajdonítunk túl nagy fontosságot neki. De karácsonykor csend telepszik a világra, tiszta és áttekinthető lesz minden. Élesebben hallatszik a szívdobogás, a sóhaj.
Karácsony és Újév táján az ember számba veszi az év összes, így-úgy eltelt napját, listát csinál, és kétségbe esik.

Ha a csillagszórók elégtek, elmondják anyával a miatyánkot, aztán csendben ülnek még egy kicsit, áhítatban. Anya valahogy mindig szipogni kezd, talán eszébe jutnak az apa nélkül elszaladt évek, és rákezdi: mire vársz még, kislányom, kifutsz az időből, miért nem jársz ismerkedni, miért nem jársz társaságba. Ilyenkor jobb lenne meghalni inkább.

Mintha olyan könnyű lenne ismerkedni.
A munkahelyén csupa nő van, a legtöbbjüknek családja van, még ha barátkoznak is, egyikkel sem lehet hétvégi programokat csinálni. Múltkor beiratkozott egy nyelvtanfolyamra, hátha ott megismerkedik valakivel, de amilyen a formája, ott is csupa nő ült, no meg Béla bácsi, aki hetvenkét évesen eltökélte, hogy ha törik, ha szakad, megtanul angolul. Eljár még az uszodába is, de hiába, meg a közeli videotékába is. De semmi.
Tavaly karácsonykor még várta, hátha váratlanul betoppan Balázs, bocsánatot kér, amiért megszédült a varázslatos lány miatt, és megkéri, jöjjön vissza hozzá.

A szemközti játszótéren felkapcsolták a közvilágítást, Bea megrémült a hirtelen fénytől. Észre sem vette, hogy miközben a konyhaablakban elmélkedett, besötétedett. Elszégyellte magát, amiért már megint belefeledkezett az önsajnálatba. Fegyelmezett embernek nevelték, olyannak, aki újra és újra talpra áll, nem adja fel.
Felkapcsolta a villanyt, és elővette a fiókba gyűrt terítőt. Szépen befűzte a cérnát, most elsőre sikerült. Már épp belebökött volna a terítőbe, amikor csengettek.

Az ajtóban a szomszéd férfi állt, kissé tagbaszakadt figura, olyan, mint aki meg se tud mukkanni. Lennon szemüveget viselt és bozontos, hullámos hajat, ami csak ritkán látott fésűt.
Bea kérdőn bámult rá, még soha nem fordult elő, hogy becsöngetett volna hozzá. Legfeljebb a lépcsőházban szoktak köszönni, az utcán úgy tesznek inkább, mintha nem is ismernék egymást.
– A segítségét szeretném kérni – dörmögte a férfi. – Ha át tudna jönni egy percre. Tudja, itt lakom a harmadikon.
Olyan fura volt a helyzet, hogy Bea, mint egy hipnotizált, vette is a kabátját, zárta az ajtót, és indult a férfi után. Némán mentek le a lépcsőn, Bea nem kérdezett semmit, hogy vajon miben segíthetne, és miért éppen ő, és ezért egy kicsit dühös is volt magára. De mégis, valahogy úgy érezte, nincsenek olyan viszonyban, hogy kérdezősködjön. De hát akkor miért megy utána? Egy vadidegen után?
A kíváncsisága nagyobb volt, mint a dühe.