A történetet egy általános iskolai barátnőm mesélte. Régen nem láttam azóta, Kanadában él, orvos lett.
...Huszonegy éves voltam, amikor egy kávézóban ülve, a könyvembe mélyülve az a lélegzetelállító dolog történt velem. Felnéztem a jegyzeteimből, és épp akkor nyílt a kávézó ajtaja. Máskor is nyílt, mert sokan jöttek-mentek, de erre akkor figyelmes lettem, talán mert már untam az anatómiát, és néztem, vajon ki lép be. Egy fekete kabátos, fekete sapkás férfi állt az ajtóban, és végigpásztázta a helyiséget. Hatalmasat dobbant a szívem. Nem tudtam levenni róla a szemem. Pedig nem volt se szép, se kedves, se ismerős. Az arca szürke volt és megtört, a tekintete ijedt, és legalább tizenöt évvel idősebbnek tűnt, mint én.
Úgy ültem a széken, mint az egér, akit a kígyó fixíroz. Pedig rám se nézett. De éreztem, hogy történni fog valami.
Bejött, és leült egy közeli asztalhoz. Én a könyvembe meredtem, de közben minden idegszálammal rá koncentráltam. Aztán lopva rá is néztem. Ekkor már ő is nézett. Nem is nézett, egyenesen bámult, komoly arccal, mintha ezer éve ismerne. Visszasüllyedtem a könyvbe. De hiába. Odajött.
– Tudna tüzet adni? – kérdezte.
Odaadtam az öngyújtóm. Nem sietett rágyújtani.
– Mit olvas?
– Tanulok.
– Anatómiát?
Kivette a könyvet a kezemből és belelapozott. A cigije eközben ott fityegett a szájában. Most jól megnézhettem.
Markáns, kemény arc, egyáltalán nem kedves. Jeges, szúrós, de nagyon szép, kék szemek. Borostás. Magas, erős alkat, régen sportolhatott. Míg én nézegettem, ő az anatómia könyvemet bújta, és közben egész egyszerűen leült mellém. Meg se kérdezett, hogy szabad-e.
A pincértől teát rendelt, és meggyújtotta a cigarettát. Köhögött.
– Nem dohányzom, ugyanis – mondta, és először mosolygott.
– Akkor?
– Be szokott válni. A dohányosok összetartanak. Ha más szöveggel jövök ide, elzavart volna.
– Még mindig elzavarhatom – mondtam.
– Nem fog.
Én is tudtam, hogy nem fogom. De ő honnan tudta? Olyan volt, mintha belelátna a gondolataimba, mintha valami mágus lenne.
Átbeszélgettük a fél éjszakát.
Elmondta, hogy elvált, hogy van egy tízéves fia, hogy imád vitorlázni és síelni. És utazni. Folyton utazik, mert mindig úgy érzi, meg kell találnia valamit. Vagy valakit. És hogy imád olvasni. Mindent kiolvas, amiben betűk vannak. Még a telefonkönyvet is.
Nem nevettem. Nem volt vicces. Elkezdett terhes lenni, úgy éreztem, rám akaszkodott, és soha többé nem tudom lerázni.
– Le akar rázni? – kérdezte.
Elsápadtam. Gondolatolvasó.
Megfogta a kezem.
– Ne ijedjen meg, nem látok a fejébe. Csak minden az arcára van írva.
– Értem – hümmögtem. De nem nyugodtam meg.
– Mit akar tőlem? – kérdeztem úgy éjféltájban.
– Semmit. Ismerősnek tűnt. Vagy mégse. Valahogy vonzott. Pedig nem is az esetem.
Ez elkápráztatott, és egyben dühített is. Elkápráztatott, mert úgy beszélt, mintha a szívemből szólna, hiszen én is épp ezt gondoltam, amikor belépett. És dühített a pofátlansága, hogy még csak meg sem próbál udvarolni.
– Hisz a karmikus találkozásokban?
– Nem tudom – mondtam. Nem hittem.
– Eddig én se hittem – felelte, mintha hallotta volna a gondolatomat. – De valami magyarázata mégis csak kell, hogy legyen annak, hogy nem tudok megszabadulni magától. Vonz. Vonz az arca, pedig sápadt és fáradt, vonz a teste, pedig semmi különös, vonz a bőre, az illata, vonz, ahogy ül.
– Maga se tetszik nekem –vágtam vissza. – Különben is az apám lehetne.
– Negyvenkettő vagyok.
– Hát mondom! Én meg huszonegy.
– A kornak nincs jelentősége.
– De van!
– Azért hiszi, mert még gyerek. Ha zavarom, elmegyek. Sose lát többet. Ígérem.
Ekkor történt, hogy felborítottam a poharam. Az egész kóla az ölembe ömlött jégkockástól, citromkarikástól.
– Ez mit jelent? – nevetett. – Hogy maradjak?
Maradt. Aztán együtt mentünk haza. Őhozzá haza. Nála aludtam. Magától értetődő volt, hogy szeretkezünk. Olyan volt, mintha addig soha mással nem szeretkeztem volna, csakis vele, mégis csodás, újszerű élmény. Nem tudtam betelni az érintésével. Amikor már aludt, a hátára tapadtam, az orrom a lapockái közé fúrtam, hogy egész éjjel érezzem az illatát.
Reggel azt mondta, mennie kell. Indul a gépe. Columbiába.
Nem akartam, hogy elmenjen. Akkor már szerettem. Úgy szerettem, mintha világ életemben csak őt szerettem volna.
Elment.
De azt ígérte, visszajön. Egy hónap, és itt lesz.
Kértem tőle valamit. Bármit, ami rá emlékeztet. Ami ő. Levágott egy tincset a hajából. Eltettem.
Szörnyű hónap volt, nagyon lassan telt. És az volt a legszörnyűbb, hogy senkivel nem mertem beszélni erről. Olyan körökben forogtam, ahol kinevettek volna, ha egy ilyen mágikus, karmikus szerelmi sztorival állok elő.
Végül nem tudtam tovább magamba fojtani az érzéseimet, és felkerestem egy léleklátót. Neki meséltem el a történetet, töviről hegyire. Egyáltalán nem volt meglepődve.
Azt mondta, van ilyen. Előző életünkben, sőt, valószínűleg sok előző életünkben szoros lelki kapcsolat volt köztünk. Örüljek, hogy egymásra találtunk, mondta, ritkaság ez. Rengeteg ember éli le úgy az életét, hogy mindvégig érzi, valaki valahol várja, mégse mozdul. Sóvárogva, cseppet sem beteljesülten élnek, mert nincs bennük elég erő ahhoz, hogy elinduljanak. Pedig a sors odavezetné őket, ahol várnak rájuk.
– Ne engedje el – mondta a léleklátó.
– De elutazott. Nagyon messzire.
– Visszajön.
Nem volt semmi okom rá, de én is biztosan éreztem, hogy visszajön hozzám.
– A szerelmem volt? Az előző életeinkben is szerelmesek voltunk?
– Nem biztos – felelte. – De nagyon fontosak voltak egymásnak.
– Ha elhoznám ide, meg tudná mondani, ki volt ő nekem? – kérdeztem.
– Nem kell, hogy elhozza. Elég valami személyes dolog tőle. Egy zsebkendő, amit megérintett. Bármi.
Elővettem a hajtincset.
A léleklátó sokáig nézte. Úgy tűnt, transzba esett. Vagy tíz percig nem szólt.
– A testvére volt – mondta. – Az előző életükben testvérek voltak, és nagyon mélyen szerették egymást.
Remegett a lábam, nem kaptam levegőt. Mégse szerethetem szerelemmel a testvéremet.
A léleklátó vizet hozott nekem, aztán két tenyeréből energiát adott.
– Ne törődjön ezzel – mondta. – Nincs jelentősége. A lelkeik szeretik egymást, ez a lényeg. A testük pedig csak porhüvely, genetikailag most már nincs közük egymáshoz.
Napokba telt, míg megnyugodtam, és újra szeretni mertem, szerelemmel.
Épp ideje volt, mert egy ködös vasárnap délután ott állt a házunk előtt. A faleveleket rugdosta, és engem várt.
A felesége lettem. Kanadában élünk. Soha nem beszéltem neki arról, hogy a testvérem volt. Két gyerekünk született, imádják egymást. Fura belegondolni, de lehet, hogy egyszer, sok élet múlva ők is egymásba szeretnek?