Huszonnyolc éves vagyok, vagyis már nem túl fiatal. És szerelmes. Nagyon szerelmes. Életemben először és utoljára. Már több mint egy éve tart ez a szerelem, csak az a baj, hogy a fiú azt mondja, ő nem szeret. De én mégis hiszem, hogy szeret, csak nem meri bevallani.

Sok pasim volt már, anyám mindennap véresre vert, amikor hazamentem, mert mindig be volt rúgva. Tizenöt évesen elszöktem tőle, és az utcán éltem. Mindenkivel lefeküdtem, aki egy kicsit is kedves volt hozzám vagy enni adott. Hol a nevelőintézetben voltam, hol valamelyik kapualjban, hol egy pasinál. A férfiak kihasználtak, de én nem bántam, mert legalább volt, aki törődött velem. Volt olyan nap, hogy öt férfival is együtt voltam, de nem szégyellem, mert gyerek voltam, nem volt otthonom, kellett a pénz. Úgy voltam vele, nem szappan, nem kopik, ha valaki pont engem akar, hát itt vagyok. Jöttek is, mint a sáskahad. Tizenhét évesen beteg lettem, ki kellett operálni mind a két petefészkemet. Azontúl nem kellett félnem, hogy teherben maradok. Még örültem is egy kicsit, mert ha valamit nagyon nem akartam az életben, hát az a gyerek. Rettegtem, hogy én is olyan anya leszek majd, mint az enyém volt. Nem kívántam egy ártatlan kis embernek olyan sorsot, mint az enyém.

Így tengődtem éveken át, mire nagykorú lettem, már több mint száz pasin túl voltam: öregen, fiatalon, betegen, gazdagon, csórón. Volt egy csonka szeretőm is, ő volt a leghűségesebb és legkedvesebb. Azelőtt váltóőr volt a vasútnál, mindkét lábát combtól elvitte a vonat, de a dolog a lába közt attól még működött. Nem sajnálta tőlem a pénzt, inkább nem evett, de engem kifizetett mindig. Négy évig nála laktam, még mostam is rá, úgy megszerettem. De szerelmes nem voltam soha.

Huszonhét éves voltam, amikor egy nap megismertem Imrét. Egy aluljáróban találkoztunk, dumáltunk, aztán eljött velem. Aznap sokat ittunk, aztán lefeküdtem vele, és nem kértem pénzt, mert éreztem, hogy ő más. Másnap is eljött, aztán kitalálta, hogy utazzunk le egy faluba, ahol sok a nyaraló, mert tud egyet. Így lett. Az volt életem legszebb tele. Olyan nyaralót tudott, de olyat! Igazi luxusnyaralót! Auzt mondta, egy haveré, simán odaadja, ne izguljak. Hát jó, nem izgultam. Még villanyradiátor is volt benne. Nem járt arra télen a kutya se, magunknak voltunk. Úgy éltünk, mint egy igazi szerelmespár, mindenkitől távol, csak magunknak. Imre is szeretett, nem csak én őt, tudom én. Még azt is mondta egyszer, hogy ha teherbe esnék, bizonyisten elvállalná a gyereket. Nem eshetek teherbe, meddő vagyok, mondtam neki.

Mire kitavaszodott, visszajöttünk Pestre, és rá egy hétre Imrét elkapták a zsaruk valami régi ügy miatt. Kocsilopás, vagy ilyesmi. Már régóta körözték, csak nekem nem szólt róla. Félévre bevarrták.

Vártam rá, olyan hűségesen, amilyen hűségesen tudtam, mert hát azért ennem nekem is kellett. Egyik nap szólt egy haver, a Józsi, hogy van Kőbányán egy ház, amit bontani fognak, de hogy mikor, azt sose lehet tudni, be lehetne költözni. Hát odaköltöztünk. A haver is jött, egy lakásban laktunk, hogy legyen kihez szólni, pedig volt vagy hat lakás abban a házban, de mi mégis összecuccoltunk. Haverok voltunk, mondom. Más nem volt köztünk soha. A baj csak az volt, hogy az Imrét előbb kiengedték a jó magaviselete miatt vagy egy hónappal, és váratlanul beállított.

Hát az úgy volt, hogy a Józsi épp tökpucér volt, úgy feküdt hanyatt a padlón, mert rohadt meleg volt. Én nem vagyok szégyenlős, meg ő se. Rajtam se volt sok cucc, csak egy bugyi, hogy meg ne főjek. Épp krumplit pucoltam, gondoltam sült  krumplit csinálok. Erre jött meg az Imre. Mondom neki, Imre, hát itt vagy? És szaladtam, hogy a nyakába ugorjak. De ő ellökött magától, és se szó, se beszéd, ott hagyott.

Azóta nem élhetek nélküle. Mert nagyon szeretem őt. Mindenhol kerestem, de nem volt sehol, még a haverjai sem mondták meg hol van, csak azt mondták, hogy másik nője van. De én azt nem hiszem el, mert én tudom, hogy az Imre mennyire szeretett engem, amikor a nyaralóban voltunk.

Gondoltam, csinálok valamit, amivel bebizonyíthatom, hogy mennyire szeretem. Szereztem pénzt, és elmentem egy tetoválóhoz. Mondtam neki, hogy én most idefekszem a csupasz hátammal, de akkor aztán a seggemtől a nyakamig érjen, hogy Imre, akkorába varrja rám. Meg is csinálta. Eltartott egy hétig. Nem mondom, hogy nem fájt, annyit sikítoztam, hogy már én is untam, annyira fájt. De hát az Imréért csináltam. Hatalmas betűk lettek, a vállamig kiér az I betű, aztán a csípőmig végigér az E. Pont, ahogy akartam. Amikor kész lettem, megint mentem, hogy megkeressem Imrét.

De nem mehettem sokáig, mert a tetkós valamit elba...ott, és az egész hátam begyulladt. Szörnyű sebes volt, meg gennyes, még a póló is fájt a bőrömön, lépni se tudtam. Kórházba kerültem megint, mindenki az én hátamon röhögött az osztályon. Elég ronda lett, ami megmaradt, de azért még mindig jól látszik, hogy Imre.

Aztán egy nap megtaláltam. Egy kocsmában bukkantam rá, egy haverral üzletelt éppen, intett, hogy most ne zavarjam. Amikor befejezték a szövegelést, odajött, hogy na mi van.
Az van, hogy szeretlek, mondtam neki, és azonnal felhúztam a pólóm, hogy láthassa a hátamat.
Erre elröhögte magát, és azt mondta, hogy tiszta hülye vagyok. De én attól még láttam a szemén, hogy tetszett neki.
Mondtam, hogy semmi nem volt a Józsival, ő csak haver, és bocsásson meg nekem, és jöjjön vissza hozzám. Nem lehet, mondta. De miért nem. Mert nem.
És ott hagyott megint szó nélkül.
Ennek három hete, és én megint keresem, és megint nem találom, pedig a szívem mélyén tudom, hogy szeret engem. Megérzi az ilyet az ember.

Abban szeretnék tanácsot kérni, hogy mit csináljak, hogy visszafogadjon, csináltassak-e másik tetkót is, mondjuk a mellemre, vagy mit csináljak? Mivel lehet visszacsalni egy férfit? Ha bebizonyíthatnám neki, hogy szeretem, szerintem visszajönne hozzám, mert ő is szeret, azt tudom. Csak most büntet. Mit csináljak, hogy megbocsásson?

A Fedél nélküli Zsi történetét írtam le.