Búcsúzzatok el a nagyitól, mondta az anyám, mert nem éri meg a reggelt. A nagyi akkor már kilencven is elmúlt, hősiesen túlélte a huszadik századot, és mint méltó jutalom, a végére kapott egy rákot. Valami alhasi daganatot, amitől aztán se ülni, se feküdni nem tudott. A szék támlájába kapaszkodva álldogált egész nap, remegtek a térdei a fáradtságtól és a fájdalomtól.
A barátnőm, amikor a nagyanyja történetét meséli, ezen a ponton a mai napig elsírja magát.
– Szörnyű volt látni, hogy az a mindig mosolygós kis gombóc, az én nagyim falfehér és reszket a kíntól.
A barátnőm anyja háziorvos volt, kiadták neki a nagymamának járó morfiumot egyben. Ő adagolta a gyógyszereket, de volt, hogy az orvos által előírt morfium adag már nem használt. A dédi nem jajveszékelt, nem panaszkodott, összeszorította a száját és tűrt. És közben fogyott. Hetente vagy három, négy kilót.
A barátnőm anyja, az orvosnő pedig egy szobával odébb sírt. Ő sírt a nagyi helyett. Amiért orvos létére tehetetlen, épp a saját anyjával szemben. Aztán egyik nap felpattant, behívta a családot, és azt mondta, elég. Nem csinálja tovább. Beszélt a nagyival, ő is ezt szeretné. Abbahagyni. Lefeküdni. Aludni. Pihenni. Végleg.
Búcsúzzatok el a nagyitól, mert nem éri meg a reggelt, mondta ekkor a barátnőm anyja. És az egész család tudta, hogy érti. Hogy beadja neki az összes morfiumot. Vagy legalább annyit, amitől elalszik, és nem ébred fel.
– Aznap este sorban álltunk a nagyim ajtaja előtt – meséli a barátnőm. Egyenként mentünk be hozzá, mindannyiunkhoz volt egy kedves szava, egy mosolya, egy régi, régi története. Aztán végül bementünk együtt is. Körbeültük az ágyát. És anyu beadta neki az injekciót. Úgy halt meg, hogy ott ültünk körülötte. Önszántából ment el, kegyetlen nagy harcok után. Hogy feladta? Lehet. De joga volt hozzá, hogy kilencven évesen eldobja azt a szörnyű rossz testet, ami már semmi mást nem tudott nyújtani neki, mint a kínok kínját.
Lehet, hogy a vallásosok most kiakadnak – mondja a barátnőm, – mert hogy Isten nem véletlenül teszi ránk a terheket, azokat méltó módon cipelni kell.
Én viszont azt mondom, Isten a terhek mellé szabad választást is adott. Ha lehet dönteni, ha lehet választani, miért ne tennénk. Főleg, ha senki másnak nem ártunk vele?
Berlusconi mit tett volna, ha az ő anyjáról van szó?
És te mit tennél?