Csomagot hozott tegnap a postás. Bedobott egy értesítőt, ráírta, hogy azt mondja a küldeményünk a Bodnéréknál van, szemben velünk.
Bodnárékat viszont nem ismerem, pedig már hét éve, hogy belaktuk a házat, ismerkedtünk, jöttünk-mentünk, tudjuk, hogy a Birkás bácsi srégen szemben, Terka néni meg épp szemben, a Misivel beszélőviszonyban vagyunk, Mikiék meg mindig befogadják Ármin kutyánkat, ha az éppen szociális tereptúrán deríti fel a környéket, és ebből kifolyólag elfelejt hazajönni.
Szóval a Bodnárék. Kizárásos alapon csak a nagyhangú szomszédasszony maradt, akivel viszont nem jó szóba elegyedni, mert egy jó napot is minimum fél órába kerül. De a csomag ott van. Csengetünk.
- Jaj, ti vagytok azok? Hozom már - mondja.
Rosszat sejtek, amikor az apró dobozocskát magához ölelve elkezdi sorolni aznapi sorolnivalóit.
- Tudod, nem a Juci hozza a csomagot, az ismer titeket, hanem a csomagos postás. Akit viszont én ismerek, mert a kárpitos fia. Tudod, ki a kárpitos, ugye?
Bizonytalanul rázom a fejem, már a kezemet nyújtom, mennék.
- Na, a kárpitos itt lakott az utcában. Valójában őt ismertük, nem is a fiát, mert volt egy vegyeskereskedése a telefonfülke mögött, a kis dombon. Volt ott minden, ami egy ilyen helyen kell, hogy legyen. Még gondolkodtunk is, megérné átvenni tőle a boltot, olyan kevesen mennek hozzá, aztán mégse úgy lett, és egy alkalommal kiszúrtuk, hogy betonkeverője is van, amire éppen szükségünk volt, na mondom a férjemnek, vegyük meg, mert ugye a kölcsönzés sokba van, sokkal többe, mintha lenne egy sajátunk, de akkor épp vasárnap volt.
- A csomag, bocs, de mennénk - kérlelem, mikor a gyerek már harmadszorra rángatja a kezemet, a kapu is nyitva, a kutyának se híre, se hamva, kapva kapott az alkalmon, hogy lóghat.
- És tudod mit csinált a kárpitos? - kérdi erre ő - Hát kinyitotta nekünk a boltot. Így lett betonkeverőnk.
- Az jó - vágom rá. A csomag...
- Na, és a fia. Ő lett a csomagos postás. De hogy milyen az élet, te! Az ember sose tudhatja...
- Nem, hát nem tudhatja - kezdem feladni.
- Ismerünk itt mindenkit, de a múltkor elmentünk a bálba az urammal, na nem az a táncolós fajta, de mondtam neki, ideje már, hogy kicsit mulassunk, meg ráadásul jótékony célra, az ovi javára gyűjtötték a belépőjegyek árát, hát miért ne segítenénk. Volt vacsora is, persze kezdhették volna egy kicsit előbb is, mert akkor eljöttek volna a kisgyerekesek is, de képzeld, nem táncolt ám senki, és akkor mi az urammal elkezdtük. Erre leszól a színpadról egy zenész, üdvözöljük a bál első táncosait, hátha ültem volna, bizony isten leesek a székről, mer' a birkás ember fia volt, személyesen. Képzeld! Ja, a csomagotok, itt van - nyújtja át végre, de hirtelen elakad a mozdulat. - Az OTP-től kaptátok, biztos nektek is van folyószámlátok, mert a marketingtől jött, az van ráírva, prospektus, csak úgy gondolom, hogy valami fontos lehet, de jó hogy jöttetek, mert holnap nem lesz áram, és akkor mi bemegyünk Pestre az unokámhoz, hát mit csinálnánk itt egész álló nap áram nélkül...
Kezdem elveszíteni a fonalat, feladni a reményt, hogy valaha is megkapjuk azt a nyavalyás csomagot, amikor kidugja a kapun keresztül. Megköszönöm, a gyerek már majdnem bőg, mert fázik, meg különben is sötét van, és még mindig hallom, amint a mi szomszédasszonyunk mondja, csak mondja.
Úgy bő húsz percbe került a csomag.
Később kiderül, tényleg az OTP-től jött, a férjemnek.
Van benne valami usb-s izé, a legkisebb hordozható memóriakártya. Megérte hát Pepinné asszony, alias Bodnárné sevége, sehossza története.
Örül az ember, én is, majd kiderül, hogy a kártya nem egészen olyan jó, mint lehetne. Sőt, úgy tűnik, nem is használható. Csak úgy van, szép, oszt kész.
Csak szeretném jelezni az OTP marketing osztályának tisztelettel, legközelebb legyenek szívesek a Bodnárnának is pont ilyet küldeni. Velünk lakik, szemben, az Ady utcában.
S ha kérhetném, valaki személyesen kézbesítse a csomagot, mert úgy gondolom, ennyi nekik is jár cserébe a remek kis marketing stratégiáért...
