Kovalcsik néni, tudod, a szomszédból az az öreg, morcos néni már megint megállított a folyosón, hogy aszongya.
– Most mondja meg, Nadácska, hát nem szörnyű, hogy a Miklóskán ez a dolog megesett?
– De, mondom, elég szörnyű. Milyen Miklóskán?
– Hát a Berényi Miklóskán, ez a tüdőtumor dolog.
– Ja igen, mondom, az szörnyű.
– Mert hogy a földszinten, a Vargáné is nagyon beteg, annak meg tüszős mandulagyulladása van.
– Hát az azért nem ugyanaz, Kovalcsik néni – mosolygok.
– Hát persze, hogy nem – vigyorog –, tudom én, mert a Miklóska az csak egy tévéadás. Nem igazából rákos. Nem úgy, mint szegény Vargáné. 
Most minek vitatkozzak. 
– És most mit szól – bököd Kovalcsik néni –, hogy ezek a helyes fiatalok is szét fognak menni, ez a Tilduska meg a hogyishívják.
– Miért fognak szétmenni? – kérdezem. Jót tesz neki ugyanis, ha kibeszélheti magát, akkor kevesebbet söpröget a lépcsőházban, és így az ajtómat se cseszteti a seprű fejével hajnali ötkor.
– Hát nem látta? Úgy összevesztek az este, hogy már nem is aludtak egy ágyban. Én nem tudom, milyenek ezek a mai fiatalemberek, csak fekszenek bambán, ahelyett, hogy kihúzkodnák az ilyen szép fiatalasszonyok méregfogát!
Aztán a fejéhez kap, hogy képzeljem el, milyen gorombaság érte a hentesnél. Combot kért, harminc dekát, hogy csinált volna egy kis pörköltöt. Le is vágták neki szépen. Aztán, amikor a hentes lemérte, megkérte a Kovalcsik néni, szeletelné már föl. Fel is szeletelte, három szép szelet lett. És akkor, hogy ha már így van, kockázná is össze egyúttal, kérte Kovalcsik néni. Mire a pimasz hentes mit mondott? Na mit? Hogy kezitcsókolom, ha már én ezt felkockázom, akkor bizony meg is eszem.
Hogy mik vannak.
Na, csak ezt akartam elmesélni Kovalcsik néniről. De nem ússzátok meg, visszajön még!