Ma már tudom, a féltékenység bizonyos fokig egészséges. János azonban túlzásba vitte, ezt meg a pszichológusom mondta, mert persze a volt barátom helyett én jártam kezelésre. Ha a féltékenység ölni tudna, én már halott lennék!

Egy bulin ismertem meg Jánost. Tánc közben egyszerűen lekért, és attól kezdve egész éjszaka ő volt a lovagom. Valahogy nem tűnt fel, hogy kivont a társaságból, finoman lekapcsolta rólam a fiúkat. Rengeteget beszélgettünk, főleg filmekről. Elvarázsolt a tudásával, csodáltam, honnan van ideje a munkája mellett az állandó mozizásra. Azt mondta, kikapcsolja, a számítástechnika az élete, a mozi a szerelme. Aztán kicsivel később én lettem a második számú szerelem. Akkor még nem sejtettem, milyen gyötrelmes szerelem ez.
 

Megismerkedésünk másnapján már reggel csengett a telefonom. János érdeklődött, hogy vagyok, mivel töltöm a napomat. És attól kezdve heteken keresztül mindig ő ébresztett. Szinte belesodródtam ebbe a kapcsolatba, délutánonként megvárt a munkahelyem előtt, mindig kész programmal állt elő. Persze gyakran jártunk moziba, de nem a multiplexekbe, hanem eldugott, kis művész mozikba. Hát én ennyi grúz, albán és dán filmet még életemben nem láttam! De szórakoztató volt, egy egészen másfajta világot nyitott meg előttem. János kedves és figyelmes partnernek bizonyult az első hónapokban. Azt éreztem, rám még soha senki nem figyelt így, nem érdeklődött a dolgaimról, az érzéseimről, mint ő. Talán csak egy kicsit volt furcsa, hogy nemcsak rólam akart tudni, de a barátaimról is. Kikérdezte, hogy aznap kivel találkoztam, kivel beszélgettem. Ha úgy alakult, hogy a barátnőimmel mentem színházba vagy néhanapján szórakozni, mire újra bekapcsoltam a telefonomat, már legalább két-három sms várt. Tudni akarta, hogy minden rendben van-e, jól éreztem-e magam. A lányok vihogva mondták, én tulajdonképpen egy jóképű, értelmes testőrrel járok, csak nehogy az történjen velem, mint szegény Whitney Houstonnal a Több, mint testőrben.

Két hónappal később egy haverom hívott fel, rég látott, találkozna velem, mondta, ha ráérek aznap este. Valami azt súgta, jobb, ha nem mondom el Jánosnak az igazságot, felesleges, hogy azon töprengjen, mit jelent nekem ez a srác. Hiszen csak egy régi barát volt. Valami átlátszó kifogást találtam ki, migrént hazudtam, hányingert, s hogy aznap inkább korán ágyba bújnék. Egy kicsit lelkifurdalásom is volt, János annyira aggódott. Aztán persze este elmentem a régi törzshelyemre. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor éjjel kiléptünk a pubból. János állt ott, nem szólt, egyszerűen egy ütéssel leterítette a haveromat, majd karon ragadott és bevágott a kocsijába. Meg sem szólalt hazáig, én rekesztettem a félelemtől. A ház előtt viszont, mintha mi sem történt volna, udvariasan kinyitotta az ajtót, elbúcsúzott. Majd hozzátette, az ő hibája volt, mert nem figyelt rám kellőképpen. Attól a naptól kezdve rémálommá vált minden. János mindig, mindenütt a nyomomban volt, figyelt, kérdezett, telefonált, elém jött, hazavitt. Megőrjített a féltékenységével. Arról az estéről soha többet nem beszéltünk, pedig kellett volna. Ha előhozakodtam vele, azt mondta újra, az ő hibája volt. Hetekkel később az egyik kolleganőm félrehívott. Elmesélte, hogy János felhívta őt, és arra kérte számoljon be arról, milyen férfiakkal találkozok, beszélgetek bent. Megrémültem, már tudtam, hogy valami nem stimmel a pasival. De nem mertem szakítani vele. Illetve arra gondoltam, hogy szép lassan leépítem. Ebből őrületes veszekedések származtak, ő fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha mással találkozom. Csak áldom az eszemet, hogy lakáskulcsot nem adtam neki. Simán rám zárta volna a kéglit, az biztos. Mégis képtelen voltam lépni, minden alkalommal sarokba szorított. Féltem, nagyon féltem tőle.

Ekkor mentem el egy pszichológushoz, mert már aludni sem tudtam, nyugtatókon éltem.
Ő segített feldolgozni János problémáját, megerősítette bennem, hogy János bármit is tesz, azért nem én vagyok a felelős, s hogy ez a fajta féltékenység, a zsarolás már beteges. És egy szerdai napon végre ki mertem mondani, hogy vége.
János holtsápadt lett, majd beleboxolt az utcán egy oszlopba. Addig ütötte, amíg nem ömlött a kézfejéből a vér. Azóta nem láttam, lassanként végre elfelejtem ezt a borzalmas szerelmet. De néhanapján, ha sokat vagyok egyedül otthon,  félek. Mi lesz, ha újra előbukkan? Mondjuk, itt a lépcsőházban…