Január 8.
Épp az ebédet raktam fel, plusz a sminkemet találtam ki a hétfői nagy antréra, és a ruháim is szanaszét hevertek, amikor csengettek.
- Anyuka! - mondtam meglepődve. - Valami baj van?
- Nem rám számítottál, ugye? - kérdezte, és beviharzott, majd letette a konyhaasztalra a kosarát, kivette belőle a kacsamájas zsírt, és azt firtatta, hogy kávém van-e. Hiába, egy anyósnak így kell beállítania.

Levettem a levest, spórolok ugye a gázzal, feltettem a kávét, és leültem vele szemben.
- Na, tessék szépen mondani, baj van? Valami irtó nagy baj van, ugye?
- Ez mi? - kérdezett vissza, és a feneke alól kirántotta a szatén kombinémat.
- Hogyhogy mi? - dadogtam. - A kombiném.
- Hogy kerül ide, délelőtt 11-kor?
- Hát, hogyis? Próbálgattam, hogy mi lenne jó a blúzom alá hétfőre, az állásinterjúra.
- Ja. Minek is mész oda? Kurvának?
- Hogy tetszett mondani az anyukának? - néztem rá.
- Jól hallottad. Ha annak mész, ahhoz jó viselet, pont jó.
És ekkor lefőtt a kávé. Még szerencse, mert épp arra gondoltam, hogy úrilányság ide vagy oda, behúzok egyet az anyósomnak. Bocsánat, anyukának.

Szó nélkül ittuk a kávét, közben persze méregettem. Vajon mi a fene üthetett anyukába? Mit akar? Valamit kiszúrt karácsonykor, esetleg András fűtötte be, hogy legyen a segítségemre, mert olyan nagyon le vagyok eresztve... Vagy miért jött?

- Na most akkor bemegyek a hálószobátokba! - állt fel, és valami olyan elképesztő sátáni mosoly költözött az arcára, amit csakis egy anyukától (a férje mamicikájától) vár az ember.
- Azt nem hiszem! - vágtam rá, mert rémlett, hogy iszonyú a rendetlenség a széthajigált ruhák, kosztümök, cipők miatt.
- Már pedig de! Ha akarod, ha nem, én oda bemegyek.
- Anyuka, ez kizárt.
- Miért is?
- Mert én erre kérem.
- Hát mit képzelsz te tulajdonképpen? Ki vagy te, hogy nekem bármit megtilthatsz?

Erre aztán kiestem a szerepemből, kicsit felmeltem a hangomat is. Mert tényleg nem értettem. Se azt, hogy beállított, se azt, hogy így beszél velem. Kávé után nem szokás. Előtte talán, de utána...
Jó, igaz, kicsit ironikus vagyok, de tehetem, ugyanis valami olyasmi derült ki, amin szétröhögtem később az agyamat. Összefoglalom a lényeget: szegény anyuka karácsonykor azt látta, hogy az ő édesdrága elsőszülött fiacskája felettébb ideges, lefogyott és sápadt is. Ellenben az ő menye meg remekül néz ki, ő is lefogyott - köszi -, de előnyére, és valahogy olyan nőies lett, olyan más, mint szokott lenni. És kérdezgette az ő fiacskáját, mondd Andriskám, én kisfiam, valami baj van? Erre a kisfia ingatta a fejét, á semmi, semmi, kicsit összebalhéztunk Julival, de tényleg semmi mama, majd megoldjuk. És addig kérdezgetett még mindenfélét, és ez az én férjem meg annyi mindent hazudott neki a zaklatott és igen-igen válságos lelkiállapotáról, hogy anyuka arra a következtetésre jutott:

nagy baj lehet a mi házasságunkkal.

És ez a nagy baj, pedig nem más - lehet kapaszkodni -, mint én! Mert valószínűleg nekem lett szeretőm, mert ugye mit csinálok én egész álló nap itthon, csak lógatom a lábamat?!? És biztos valamelyik szomszéd, valamelyik munkanélküli szomszéd... Az segített az én bánatomon.

Isten bizony nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek anyuka történetén.
Ja, és könnyedén kitalálható, hogy a hálóban a szeretőmet kereste. Hát kész! És bizony ezt az ő komoly feltevését meg is beszélte Andris hugával, aki meg jól ráhagyta az egészet, mert pontosan tudja, hogy anyukával nem lehet vitatkozni. És nem is érdemes.

Most itt ül a nyakamon, a gyerekeket már kikészítette, a Barátok köztöt is megnézte, azt mondja megvárja Andrist, hadd örüljön. Háát, gondoltam, lesz is öröm nagy. Hát lett.
A férjem ugyanis egészen idáig nem jött haza haza. Most éjfél van.
A mobilja kikapcsolva, nekem nem írt, fogalmam sincs, hol lehet. Vagy hát de, sejtem.
Azt hiszem, felnégyelem!
Anyuka meg a fotelban horkol...