Január 4.
Az ünnepekről nincs mit mondanom. Címszavakban: összeveszés a fa vásárlása közben, összeveszés főzés közben, összeveszés az előszobában, összeveszés a garázsban.  Remek hangulat. Később mosolygás anyukáékra, mosolygás nagynénikre, nagybácsikra. Ajándékosztás. Andrástól kaptam egy migrén elleni nyakmelegítőt. Hurrá, most már biztos nem fáj többet a fejem.

De a legjobb az volt,  ha játszottunk a fiúkkal az új Catan telepesei társasjátékkal. Hogy hárman ötször olvastuk végig a játékszabályt? Na és? Záksón. Volt úgy, hogy hajnali kettőig építkeztünk.
Nem igazán merek a fiúk szemébe nézni. Tudják, sejtik, érzik, mi történik körülöttük. Egyelőre ők sem kérdeznek. De fogalmam sincs, mit mondok majd nekik, ha mégis.

Szilveszterkor nem fogadtam meg semmit, csak csendesen, befelé sírtam. És eszembe jutott néhány másik roppant jókedvű évvége. Már házasok voltunk, alig egy hónaposak, amikor szilveszterkor belehasítottunk az éjszakába. Csókolództunk az utcán, csellengtünk a Duna-parton, aztán éjfélre beállítottunk valami buliba, valakikhez a Szamuely utcába. Már arra sem emlékszem, ki volt a házigazda. Mindegy is. Nagykanállal ettük a kaviárt, egy srác, aki épp a szentpétervári börtönszlengjből írta a szakdolgozatát pont akkor jött haza az akkori Szovjetunióból, Leningrádból. Hozott hát néhány kiló vörös, nagy szemű kaviárt. Mi meg álltunk a körfolyosós ház harmadik emeletén, kint a hidegben, mert a lakás már betelt, és evőkanállal ettük a kaviárt az ugyancsak odakeveredett vízilabdás fiúkkal. Aztán jött a rendőrség, szilveszter ide vagy oda, csak kihívta őket valami hülye a házból, mi meg rohantunk le a hátsó lépcsőn, mert  akkoriban az ember zsigerből futott, ha a rendőrség jött. Ha ezt most elmesélném a gyerekeknek, el se hinnék. A nyolcvanas évek elejét írtuk.

Aztán eszembe jutott még az a szilveszter, amikor már a Kicsit vártam. Még egy hónap volt hátra, de már agyon aggódtuk magunkat, a Nagy már 3 éves volt, és hát az ő szülése se volt egyszerű meccs. Így hát maradtunk otthon, én feküdtem felpolcolt lábbal, nagy pocakkal néztem a borzalmas tévéműsort, András pedig etetett. Állandóan, csupa édességgel, gyümölccsel…
Idén épphogy koccintottam vele.

Azt hiszem, most hogy túléltem az ünnepeket, és a fiúk megint suliba mennek, a férjem meg munkába – hahaha –,  rávetem magam az álláskeresésre. Valahogy talpra kell állnom. Viszont elég sokat agyaltam azon, hogy nézhet ki Ancsika. Egy csirkemongúznak képzelem, mert olyan nincs. Hosszú lábú, vékony derekú csirkemongúz. Valahogy ki kellene nyomoznom, ki is az én vetélytársam!