December 22.
A tökfőzelékkel való túladagolás, értsd gyilkosság, sajnos nem jön össze. Nincs itthon tök. A gomba viszont még képben van. De honnan a fenéből szedjek gyilkos galócát? Télvíz idején. Nyáron még csak hagyján, de most? Mégsem mehetek a Nagycsarnokba, csókolom, galóca van…?

Én viszont egyre rosszabb állapotba kerülök. Ha jól számolom tíz nap két kiló mínusz futott le rólam. Persze nem is lenne olyan rossz eredmény, ha például az lenne a cél, hogy beleférjek a szoknyámba. De mindez azért történik, mert képtelen vagyok enni. A gyerek meg is jegyezte, ő még olyat nem látott, hogy valaki éhen haljon egy tömött hűtőszekrény mellett, de szerinte ez velem valahogy mégis megtörténhet.

András szemében meg mintha kis szánakozásfélét látnék. Én viszont nem kérdezek. Csak látványosan elfogyok. 
Andi barátnőm ugrott ma fel ebédre. Jó vicc, mondtam neki, te csak egyél, nekem egy falat se megy le a torkomon. Erre ő elkezdett etetni. Az első kanál tartalma a blúzomon landolt. Ezen úgy elkezdtünk röhögni, hogy leestem a székről. Ültem a hűtő előtt, már fájt a nevetés, szorított, hogy levegőt se kaptam, és észre se vettem mikor ez az egész önfeledt röhögés bőgésbe csapott át. Andi erre azt kérdezte, hol tartom a konyakot, vagy akármit, ami üt. Csak mutattam, ő poharakat vett, leült mellém a földre. És most mindent mondj el, nézett rám.
Hát elmondtam. És azt hiszem, kicsit többet ittam a kelleténél.

András megérkezésekor már aludtam. Pedig szerinte pontosan ötkor értek haza a fiúkkal a vásárlásból. Aztán persze felébredtem nyolc tájban, akkor mesélték el, hogy képtelenek voltak felébreszteni, már az is felmerült, hogy mentőt hívjanak… Meg se tudtam szólalni, rémesen szégyelltem magam.

Ja, azt elfelejtettem mesélni, hogy lefekvés előtt András azt mondta, nem halogathatjuk tovább a beszélgetést, mert azt látja, ráfutok erre a munkanélküli helyzetre…
Nem néztem a szemébe, hirtelen felálltam, kivettem a hűtőből a maradék ebédet. „Most mit csinálsz?” kérdezte meglepetten. "Éhes vagyok, iszonyúan éhes" mondtam, "enni akarok. Paprikáskrumplit főztem, még tegnap."

Soha életemben nem ettem olyan jóízűen egy vacak egytálételt, mint este. És beszélgettünk is hozzá. Arról az időről, amikor megismertük egymást. Azt mondta, azt is imádta bennem, ahogy eszek. Mert lassan, komótosan szoktam enni, de őrült mennyiséget. És hát közben persze beszélek, mert anélkül mit ér a kajálás. Szóval szerette, ahogy rítust csináltam az evésből. Náluk otthon, a szüleinél mindig csendben ettek. Nem pazarolták el a szavakat biológiai funkciók kielégítése közben. Jó volt végre dumálni vele. Mint régen.

Furcsa kába lettem, hittem is, és nem is, ahogy kedves volt velem.
Később, amikor már mindenki mélyen aludt, kiültem megint a konyhába. Azon töprengtem, vajon hányan lehetünk. Megcsalt, kissé öregecske, hallgatag feleségek. Mondjuk, mi megalakíthatnánk az M.F.K-t, azaz a megcsalt, ámbátor el nem vált feleségek klubját. Képzelem, azt a rengeteg, tehetetlen, komoly beosztású férjet, akiknek feleségei egyszercsak feltűnnének valamelyik kereskedelmi tévé híradójában…
Tuti biztos lenne a szakmai előmenetelük.
A gomba helyett wooduzni fogok. Szíven szúrom Andrást egy gombostűvel.
Egy fenét, sokkal jobb ötletem támadt!