Láttam egyszer egy filmet, fura módon a mi szerelmünkre emlékeztetett. Filmen annyit még nem nevettem sírva. Csak akkor, csak aznap. Aztán soha többet. Délután volt, jól emlékszem, egy októberi kedd délután. Előtte néhány órával tántorogtam ki egy kocsmából. Kiittam magamból Zsókát. Legalábbis akkor még így hittem.

Zsóka vörös volt és zöld szemű. Született boszorkány. És mozimániás. Amikor először betoppant a körúti moziba és megállt a könyves pultom előtt, pontosan tudtam, hogy alibiből teszi. Látszott rajta, hogy valójában beszélgetni szeretne.
- Akkor? - néztem rá.
- Ha most azt gondolod, ha csak egy másodpercig is azt hiszed, hogy én ma, itt, jól megbeszélek veled egy randevút, akkor tévedsz. Épp lebeszélni
próbálnálak róla. Semmi értelmét nem látom ugyanis, hogy két egymás számára
egyáltalán nem szimpatikus ember leüljön meginni valamit, esetleg az egyik
berángatná a másikat kedvenc filmjére, ami mindjárt kezdődik. Szóval ennek
semmi, de semmi értelme nem lenne, ráadásul az egyik, a nő borzasztó sokat
beszélne, a másik, a pasi meg csak csüngene rajta és már vetkőztetné is a
szemével, végül irdatlan nagyot szeretkeznének valahol, és jól
belebonyolódnának valami kapcsolatfélébe. Hát ez lenne a vége. Erre meg
senkinek semmi szüksége, érted? - nézett rám villámló tekintettel, aztán
sarkon fordult és bement egy filmre. Én meg csak álltam ott bambán, tök
értetlenül, hát ez a tyúk nem normális, gondoltam magamban, őrült, lökött,
mi az, hogy csak így idejön, kvázi megkéri a kezemet, aztán tovább
galappozik? A film végénél mégis ott álltam a terem kijáratánál. Vártam, ki
tudja miért. Végülis egy férfiemberrel nem mindennap esik meg ilyen
történet. Látni akartam a szemét, és talán megkérdezni, hogy miért. Miért
éppen én. De Zsóka nem jött. Rejtély, hová tűnt el, kis terem volt, nem is
voltak túl sokan bent, és az egyetlen kijáratra pont ráláttam. Ostobán még
a sorok közé is benéztem, hátha valahol elbújt. Záráskor még mindig ezen
töprengtem, amikor valaki megkopogtatta a hátamat. - Na, itt vagyok, akkor
megyünk? - kacérkodott a lány a vörös hajzuhatag alól.
- Na, állj! - mondtam erre. - Mégis, mit képzelsz te magadról
tulajdonképpen? Mi ez, hogy csak így iderontasz? Mit akarsz tőlem, ki vagy?
- Zsóka. És te akarsz tőlem valamit, csak még nem tudod. Van itt nem messze
egy hely. Elviszlek, gyere megmutatom, látnod kell!

Megbabonázva mentem utána, végigrohantuk a körutat, aztán valahogy az Üllői úton kötöttünk ki egy rozzant ház udvarán. Fogalmam se volt, mi vár rám, mi következik. De ő csak állt, szótlanul.
- Mi a csodát keresünk itt? - ripakodtam rá.
- Hát nem rémlik? Itt ismertük meg egymást vagy ötven éve. Ezen a vacak
udvaron, ott annál az ajtónál.
- Te eszelős vagy! - mondtam és sarkon fordultam. Csendes éjszaka volt, sokáig hallottam, ahogy jön utánam, aztán hirtelen csend lett. Visszafordultam, de már nem láttam. Aznap éjjel képtelen voltam elaludni.
Egyre csak ő járt az eszemben, mert bár sejtettem, hogy a mi történetünk el sem kezdődhet, valahogy mégsem hagyott nyugodni ez a história. Másnap reggel újra elmentem abba a házba. Csak néztem azt az ajtót, egészen addig,
amíg fel nem fedeztem rajta egy apró sárga cédulát.  "Tudtam, hogy így lesz, hogy megtalálod ezt az üzenetet. Hidd el, a mi szerelmünk már régesrég elkezdődött, jó, hogy újra megtaláltalak, csak félnélek újra elveszíteni. Mert egyszer ez már megtörtént."
És ott volt még egy kriksz-krakszos aláírás. Napokig nem láttam, bár mindenütt őt kerestem.
 

Végül felbukkant, egy csokor sárga rózsával a kezében. Leült velem szemben egy székre és csak nézett. Azt éreztem, elemeimre szakadva felrobbanok. Leginkább szabadulni szerettem volna a képtől, de Zsóka tekintete nem engedett. Szorosan fogott, szinte fájt a pillantása. Egy óra múlva végül feladtam, odaléptem hozzá és megkértem, menjen el, mert képtelen vagyok másra figyelni, pedig dolgoznom kellene. Szomorú lett a tekintete, azt
mondta, tudta, sejtette, hogy így lesz. Ezért hozta a rózsát. Iszonyú dühös lettem, vidd innen a rózsáidat, sziszegtem, vagy ... Vagy mi lesz? - nézett rám.
Együtt mentünk el a moziból, szerettem volna, ha végre magyarázatot kapok a kérdéseimre. Aztán egy füstös lebujban Zsóka hosszas mesébe kezdett.

Valami jósnőről beszélt, aki megjövendölte, hogy a választottja egy igen érzékeny,
kedves, melegszívű fiatalember lesz, aki előző életének legnagyobb szerelme
volt. Nem hagyta nyugodni a jóslat, ezért elment egy reinkarnációs utaztató
mesterhez, kérte vigye vissza abba a bizonyos életébe, ahol már ismerte a
neki rendeltetett férfit. Zsóka előző élete, ahogy ő mesélte, csupán néhány
évtizeddel előzte meg a jelent, szerelme a lebombázott Budapesten,
kezdődött azon a bizonyos Üllői úti udvaron.
Emlékszem, megborzongtam, amikor azt mesélte, a férfi, aki bekopogtatott
hozzá, szállást keresett. A családját elvesztette, talán önmagát is,
véletlenül sodrodótt oda, valaki azt mondta, ott megalhat néhány éjszakára.
A valamikori Zsóka pedig befogadta. Viharos szerelmük, hogy is lehetett
volna másképp, végül szörnyen végződött. A férfi egy nap nem tért haza,
soha többet nem jelentkezett. Ráomlott egy fal a körúton. Annak a mozinak a
helyén, ahol ma én is dolgozom. Azt hiszem itt lett elegem az egészből.
Kértem még egy sört, és úgy gondoltam eljött az ideje, hogy megmagyarázzam
Zsókának, az a férfi nem én vagyok. Mert sejtettem, hogy ez lesz a mi
történetünk vége. Mert nekem csupán egy életem van, mondtam neki, ez itt, a
jelen. Nem tudhatod, mondta. Aztán hogy-hogy nem rávett, hogy menjek el
vele az utaztató mesterhez. Nem hittem benne, de azt éreztem, ez az
egyetlen módja annak, hogy megszabaduljak ettől a nőtől. Az én előző életem
ugyan nem az Üllői úton kezdődött, de jártam abban az udvarban. Sőt
ismertem Zsókát. Ismertem a testét, a vágyait, őriztem a csókját. Megviselt
a felismerés. Sokáig nem tértem magamhoz. Zsóka ettől kezdve nem faggatott.
De eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Azóta keresem. Füstös lebujokban,
kocsmákban, mozikban. És mindig azt hiszem, hogy végre megtalálom, hiszen
oly régóta ismerem...