Mikuláskor kaptam kézhez a felmondó levelemet. Hogy dögölnének meg!!! Értem én értem, hogy gazdasági válság, meg csőd, na azt speciel túl jól ismerem. De azt, hogy jön valaki, aki fiatalabb nálam, mellesleg jól fekszik a főnöknél, na arra nincs szó. Hát mit lehet ezzel kezdeni?  Ennyi, tíz év munkaviszony után. Három napig bőgtem, András vigasztalt éjszakánként, mondván az én képességeimmel rövidesen szerezek állást. (Ja, András a férjem.) Meg hát van egy kis tartalékunk, nincs ok a pánikra. Én nemtom milyen tartalékról beszél, mert az én pénztárcám speciel üres, a számláimon lötyög néhány ezer forint, de hát ez semmi. Jönnek az ünnepek, legalább nyugodtan készülődhetek, mondogatja. Relax baby, relax! Ilyenkor persze megnyugszom, és rájövök, hogy milyen jól is választottam. Számíthatok a férjemre, történjen bármi. Titokban azért sírdogálok kicsit.
Rémes nap volt a mai. Reggel ok nélkül kiabáltam a gyerekekkel, András is olyan furi volt, kutyafuttában puszilt meg, de mintha nem is figyelt volna rám. Mintha nem is az előszobánkban állt volna, hanem valahol a napfényes francia riviérán. Kár, hogy nagykabát, sál és sapka volt rajta. Délelőtt az internetet böngésztem, regisztráltam magam különböző állásportálokra. Hát kíváncsi vagyok. Aztán erre is ráuntam, felhívtam a volt kolléganőket, de nem tudtunk beszélgetni, mert hajtás van, szusszanásnyi szünetet sem tudnak tartani. Milyen hamar is felejt az ember. De az is lehet, hogy B-listás lettem a cégnél. A nő, aki már negyven, és mellesleg kirúgták. Azon gondolkodtam, egyszerűen kinyírom azt a csajt, aki kitúrt az állásomból. Meg a volt főnökömet is.
Így lenne korrekt, nem????