Hello, csajok, hírem van!
A barátnőm, tudjátok, a szexmániás, megelégelte, hogy folyton egyedül ülök, és harmadikként, mint gyertyatartó elefánt kell magával cipelnie bulizni, és így szólt:
– Na, te Jutka, figyuzzál. Pénteken buli, kicsíped magad, smink, frizkó, szivacsos cickófix. Egész este bazsalyogsz, kedvesen csacsogsz és danszingolsz, vili?
– Hááát...
Mi mást mondhattam volna, ha ilyen kedvesen hív?
Az egész buli ügy pedig arról szólt, hogy a barátnőm elhívta a barátja exbarátnőjének a bátyját, mert megítélése szerint minket egymásnak rendelt a sors.
Egész délután készülődtem. Először az új farmeromat vettem fel, de aztán rá kellett döbbennem, hogy két hete, amikor vételeztem, még nem türemkedtek ki ilyen kis hurkakukacok a hasamon, mostanra meg már kitüremkednek, így hát attól el kellett búcsúznom. Aztán a tavalyi fekete farmeremet vettem fel, mert hogy a fekete slankít, de megdöbbenve láttam, hogy már egyáltalán nem fekete, hanem szürke, ily módon már nem is slankít, ráadásul szürke gatyában meg mégse mehetek bulizni. Na mindegy, a lényeg, hogy végül a húgom miniszoknyájában mentem, és csíkos, kötött lábszárvédőben, meg egy klassz, hosszú férfipulcsiban, amit a húgom nyúlt le a pasijától 2005. december 6-án Mikulásajándék gyanánt, bosszúból, amiért nem kapott semmit. A pulcsi áldásos, mert ápol, s eltakar, még cickópótlószivacsot se kellett alkalmaznom, mert olyan bő, hogy úgyse látszana semmi.
A szememet kivételesen kihúztam tussal kétszer is, de aztán mégis inkább csak letussoltam, mert úgy néztem ki, mint egy bandzsa szarvasbogár. Inkább szolid, természetes sminket választottam, ez is vagy negyven percembe került, míg felkentem. (Szemüveg nélkül ugyanis nem látok sminkelni, szemüvegben meg legfeljebb a lencséket mázolhatnám, ugye.)
Amikor a barátnőm meglátott, rám förmedt, hogy iszonyúan nézek ki ebben a sátorponyvában, és miért nem vagyok kifestve, és bevonszolt a női klotyóba, és mindent rám kent, ami a táskájában volt.
Mit tehettem volna, megadtam magam az akaratának.
Amikor kiléptünk a klotyóból, már ott volt a barátnőm pasija egy sráccal, akiről kiderült, hogy ő az, vagyis a barátnőm pasijának excsajának bátyja, bizonyos Tutu.
Tutu két méter magas és szemüveges, barna hajú, vékony, és kábé úgy nézett ki, mintha legalább is korizni indult volna és nem dizsibe. A barátnőm belesúgta a fülembe, hogy csak semmi nyafogás, mert én is pont úgy nézek ki a sípulcsimban meg a lábszárvédőmben.
Tutu egész este nem ivott egy csepp alkoholt se, viszont nem is táncolt, ami részben rossz, mert így nem is volt ez igazi buli, részben pe-dig jó, mert így megtarthattam őt abban a tudatban, hogy vele ellen-tétben én tudok táncolni, méghozzá úgy, mint egy istennő.
Beszélgetni beszélgettünk volna, de a tizenhatodik MICSODA? MONDD HANGOSABBAN, MERT NEM HALLOK SEMMIT fel-ordításnál abbahagytuk, és a szalvéta szélén írásban megállapodtunk, hogy dumálni majd máskor fogunk.
Búcsúzásnál számot cseréltünk, és azt mondta, majd hívlak.
Persze, gondoltam, soha napján, kiskedden. (Ismerem én már ezt, jó duma: a majd hívlak azt jelenti, hogy eszedbe ne jusson tárcsázni a számom, tündérke, mert reggelre már úgyse fogok emlékezni a neved-re.)
De ezúttal nem volt igazam, mer másnap reggel kilenckor csengett a telefon, és ő szólt bele:
– Hello, itt Tutu. Randizunk este?
Egészen megbizsergetett a hangja, meg az is, hogy nem lacafacázik, nem cicózik, hanem rögtön a lényegre tér.
Egész nap olyan izgalomban voltam, hogy estére rám jött az új farmerom, és már csak fele annyi hurkám lógott ki belőle, amit viszont könnyedén el tudtam takarni a kockás, flanel pizsifelsőmmel, ami egyébként pont úgy néz ki, mint egy igazi ing.
Az utcán találkoztunk, puszi jobbra, puszi balra, majd azt mondta, hogy szerinte menjünk fel a lakására.
Kicsit megrémültem, de gondoltam nagylány vagyok már, csak nem rezelek be egy lakástól, különben is a Tutu nem idegen, nem kell paráznom tőle.

Baromi jó kéglije van ám a Tutunak.

Ráadásul nem is a szülei vették neki, hanem ő gürizte össze, mint ezt elmesélte este héttől kábé tízig a drapp kanapéjának szélén kuporogva. Egyébként a Tutu lakásában minden drapp: a szőnyegpadló, a tapéta, a bútorok, meg a kaspó, amiben a drapp szárított nádat tartja. A függöny is drapp, meg a tányérok is, meg a konyhabútor is, meg minden.
Ami a drappnál is jobban megdöbbentett, hogy a Tutu, bár már egy éve ebben a lakásban lakik, olyan rendet és tisztaságot tart, hogy egy szem morzsa, egy félredobott könyv, egy elfeledett pohár nem sok, annyi se volt csak úgy szanaszét. Mindennek helye van, ezt meg is mutogatta, mert az összes szekrényt kinyitotta, még a gardróbját is, ahol katonás rendben sorakoztak a drapp zoknigombócai, a drapp ingei, a drapp gatyái.
Arra gondoltam mi sem vagyunk se koszosak, se túl rendetlenek, de ha egyszer feljönne hozzánk, tuti farral tolatna kifelé, annyi biszbasz meg csetresz meg almacsutka meg csokipapír van itt is meg ott is, bűbájos összevisszaságban.
Amikor végre elsorolta az összes viszontagságot, melynek árán ezt a lakást megszerezte, végre beszélgethettünk.
Szívesen ittam volna egy pohár piát, vagy legalább üdítőt, végül kis csapvízzel is beértem volna, de Tutu nem kínált meg semmivel, nekem meg nem volt pofám félbeszakítani a lakásos sztorit, és főleg nem bepiszkolni egy poharat.
Szóval, amikor végre eljutottunk a sztorijában a kulcsátadásig, és gondoltam, lesz már valami személyesebb, udvarlósabb, uram bocsá’ smacisabb fejezete is az estének, hanyatt dőlt a drapp kanapéján, és azt mondta: hú, majdnem elfelejtettem, most kezdődik az a tökjó karatés film, és benyomta a tévét.
Ekkor én szépen felálltam és elbúcsúztam, mert semmi kedvem sem volt tökjó karatés filmet nézni, de az ajtóban megígértette velem, hogy holnap is talizunk, mert szerinte nagyon jól megértjük egymást és tök állat módon el tudunk dumálni, amit nőről ritkán tud elmondani.
Úgyhogy megdicsért, így csupa pozitív hangulatban kulloghattam haza teljesen egyedül, éjnek éjjelén a város másik végébe.
Hát, nem tudom, csajok.
Ez történt, és nem vagyok benne biztos, hogy szeretném, ha lenne folytatás.
Mit kezdjek egy ilyen Drapp, Szófosó Súrolókefével?
Persze, lehet, hogy azt mondjátok, adjak neki még egy esélyt legalább, mert hát, mint tudjuk, nem egyszerű manapság egy épkézláb pasit leakasztani. Ez a Tutu legalább nem bőrfejű, nem iszik, nem trágár és van lakása. Hát takarít, az igaz, takarít. De hadd takarítson, ha egyszer úgy szeret takarítani. 
Részlet Vág Bernadett – A nagy pasivadász című könyvéből
Itt megrendelheted...