Szóval, hogy a tárgyra térjek, múlt hét csütörtökön történt. Ültem, pardon, pörögtem bent a munkahelyemen, amikor megcsörrent a mobilom. Mindig frászt kapok tőle, a gyerekek állították be a legnagyobb hangerőre, mert állítólag egyébként sose hallanám meg, plusz a rezgés is, így aztán mindig bűnbánó arccal kapom fel. Még akkor is, ha idegen számot ír ki. Ez pedig nem idegen szám volt, hanem nagyon idegen: rejtett.

- Tessék! - szóltam bele a lehető legszárazabb hangomon, mert például az is lehetett volna, hogy valamilyen hülye poltikus telefonál géphangon, hogy csókolom a kezét, teccett már azon gondolkodni, hogy a haláladó után melyik adót kellene eltörölni? - és ha így lenne, egyáltalán nem lennék magamra mérges, hogy még csak be sem mutatkoztam.
- Tessék - mondtam még egyszer, mert az a valaki nem akart beleszólni.
- Krmmm - köszörülte meg a torkát valaki. Egy nő. - Hát, nem is tudom, hogyan kezdjem, Juli, ha szólíthatlak így, én, én Anikó vagyok.
-Anikó? - szóltam vissza tök döbbenten, mert emlékeim szerint semmilyen Anikóval nem vagyok ilyen nexusban. Sőt, Anikót egyáltalán nem ismerek.
- András volt barátnője - tette hozzá halkan.
Tényleg nem hittem a fülemnek, talán egy kicsit bele is sápadtam, le kellett ülnöm, azonnal. Megpróbáltam a lehető legtárgyilagosabb lenni.
- Ha kérhetlek, fogd rövidre, mert rengeteg a dolgom...
- Ne haragudj, hogy csak így felhívlak, tudom, semmi közöm hozzá, de képtelen vagyok tovább nézni András szenvedését.
- Hogy mit, édesem? - vesztettem el a türelmemet hirtelen.
- Ahogy bánsz vele. Ahogy totálisan tönkreteszed azzal, hogy nem fogadod vissza. Hát nem látod, hogy már mindent megbánt ezerszereresen is, hogy senki másra nincs szüksége, csak rád, meg a gyerekekre? Azért merlek felhívni, mert már komolyan aggódom András életéért. Napról napra, a szemünk előtt fogy el, egyre rendezetlenebb, nem figyel a munkájára, képtelen betartani a határidőket. A vége az lesz, hogy kirúgják. És a munkáját is elveszíti.
Ancsika sokáig ecsetelte András férjem nyomorúságos napjait, szenvedését, hányattatásait. Szívettépő volt, különösen a helyzet, hogy mindezt egy volt, aggódó szerető teszi, aki speciel előidézője volt a történteknek, és most szolidaritást vállalva, még engem is felhív. Aztán az jutott az eszembe, hogy András kérte minderre. El tudom képzelni. Úgyhogy meg is kérdeztem tőle.
- A férjem kért rá, hogy felhívj?
- Szó sincs erről - vágta rá azonnal. Innen már sejtettem, hogy András nyakig benne volt ebben a hívásban.
- A telefonszámomat honnan tudod?
- Kinéztem András telefonjából, amikor ott felejtette az asztalon. Ennyi. Neki semmi köze sincs ahhoz, hogy mi most beszélgetünk. Csak annyit szeretnék tőled kérni, hogy hallgasd már végig Andrást nyugodtan, indulatok nélkül. Veled is megeshet, hogy holnap, holnap után betolat az életedbe a szerelem, amiről már azt hitted, hogy teljesen elmúlt. Bocsáss már meg neki, mert ebbe bele fog halni, hát nem látod???

Nem volt erőm, hogy szóljak. Nem azért, mert érzelmileg megrázott volna. Egyszerűen a helyzet komikuma miatt. Valójában röhögnöm kellett volna, az egész valószínűtlen volt, ahogy ülök az irodában, csörög a benti telefon, én nem nyúlok utána, holott ez a dolgom, bambán bámulok ki az abalakon és a férjem volt szeretőjével diskurálok. Tudtam, hogy indulatból az ember nem hoz jó döntést. Így nem mondtam azt neki, amit valójában gondoltam. Hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, hogy ilyet én még az életemben nem hallottam, esetleg egy Maugham regényben, vagy Molnár Ferenc színdarabban, de igaziból még sosem, és akkor tudja meg, semmi más vágyam nincs már nékem, csakhogy elváljak végre.

De nem mondtam, semmi köze hozzá. András pedig mejd idejében megtudja. Letettem a telefont és tovább dolgoztam. Csak este bőgtem a gőzben, a Lukács fürdőben, merthogy mostanában odajárok. Hónapok óta fájt a derekam, elballagtam a reumára. A vége az lett, hogy vízibalettre kell járnom, na jó, csak én hívom így. Fel vagyok akasztva a vízben, lógnom kell, hogy a csigolyáim elrendeződjenek, aztán masszíroznak, a kettő között meg ülök a gőzben. És néha bőgök. Mint azon az estén is. Így legalább senki nem látja.
A fürdő egyébként remek hely. A múltkor ahogy kijöttem, a bejáratnál Joe-ba ütköztem, egy rég nem látott gimnáziumi osztálytársamba. Alig ismertem meg, annyira megőszült. Kicsit beszélgettünk, udvariakodva, de aztán megkérdezte, mikor jövök legközelebb, kidumálhatnánk a többieket, mert ő egyetlen érettségi találkozóra se jött el, senkiről nem tud semmit. Meg is beszéltük, hogy jövő héten találkozunk.

És minden megy tovább, ahogy eddig. A férjem albérletben, Ancsika valószínűleg újra ápolgatja a lelkét, én meg egyre jobban vagyok nélkülük.
És napról napra belehalok és feltámadok újra és újra.

Szerző: izadóradanken  2009.03.01. 07:41 1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mertmegerdemled.blog.hu/api/trackback/id/tr50972802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nemsissi 2009.03.03. 14:35:46

regénynek gáz, életnek meg szánalom

ha valós történet, akkor önsajnálat helyett gondolkodj már el azon, hogy Te mit rontottál el, és miért men gallyra a házasságod. Mindig kettőn áll a vásár és mindig 50-50% az arány. Aztán beszélgessetek sokat

ha fikció, akkor további jó írogatást

süti beállítások módosítása