Már a betegség korai szakaszában sejtettük, hogy nagyon komoly baj lehet vele. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy depressziós befeléfordulással eltűnt volna az életünkből az addig egyébként kedves, szeretnivaló, nyitott lány. Nem, épp az ellenkezője történt: úgy felpörgött, olyan elképesztő energiák szabadultak fel benne, olyan elementáris erővel volt képes bebizonyítani értelmetlen összefüggéseket, olyan rendszerelméletet állított fel például a román Mihály király és szerelme családja között, amit egy darabig még el is hittünk neki. De ez csak egy volt a sok közül.

Aztán ez a szerelem is kihátrált az életőből, a pasi nős volt, a lány elképesztően lehetetlen helyzetekbe hozta rendre, elengedte hát a kezét. Újabb törés volt ez is, attól tartok, máig tartó seb, de az igazi, a betegséget kiváltó ok az előző, tízéves kapcsolat halála volt. Szó szerint halála, ugyanis a lány élettársa meghalt. A tünetek egy évvel a tragédia után jelentkeztek nála.

Nekünk sem volt egyszerű - a barátainak - állandó felügyelet alatt tartani. Folyamatosan szökésben volt, attól függően mikor milyen kényszerképzetek gyötörték. És miután ebben a felhőtlen, lebegő állapotban, amikor azt érezte mindent megtehet, nincsenek gátak és határok, már túl messzire ment, félő volt, hogy kárt tesz önmagában - a szülei segítették át a legnehezebb szakaszon. A papája például folyamatosan feldatokkal látta el, hogy helyettük ne keressen kényszerfeladatokat, ha kellett, bezárta a lakásba - mindeközben ők is vele voltak.
Aztán volt egy pillanat, amikor ők sem bírták tovább idegekkel a lány arroganciáját, folyamatos ellenállását - már nem egy gyerekről volt szó, hanem egy 29 éves felnőtt emberről. Sokáig nem akarták kórházba vinni, maguk előtt látták a leszedált, ágyakba nyomorított, gyógyszerfüggő depressziósokat, de végül konzultáltak egy, a Völgy utcai intézetben dolgozó professzorral. Már a barátnőnk ágya is megvolt, csak épp be kellett volna vinni a kórházba. Lítiumos kezelés - ez várt volna rá - már amennyit előzetesen tudni lehetett -, meg ki tudja még mit derítettek volna ki, és milyen gyógyszerekre szoktatták volna rá.
Végül az édesapa megerősítette a lelkét, és nem engedte el a lánya kezét. Fogta, amíg csak lehetett. Otthon tartotta.

Gyógyszert soha nem szedett, akkor sem, amikor a mániás szakasz után a számára még elviselhetetlenebb deprszió következett. Lassan elkezdett dolgozni, visszailleszkedett, döbbenetes erőről tett tanúbizonyságot. Ekkor szembesült azzal is, hogy addig csak látszatvilágban élt, hogy mindaz, amit a világról elképzelt, csupán megbolydult elméjének terméke. Sokszor a falat kaparta annyira fájt a lelke, annyira nyomasztotta a magány. Minket sem engedett közel magához. Egyedül akarta legyőzni a depressziót, egyedül akart szembesülni mindazzal a mélységgel és magasággal, amit végigélt. Hosszú folyamat volt, egyedül járta végig.
Ez volt az ő alternatív gyógyszere. A családé a szeretet, az övé pedig az, hogy meg akart gyógyulni.
Lítium és antidepresszáns nélkül.
Azóta jól van, férjhez ment, gyerekei vannak, a mániás depresszió legapróbb jelét sem tapasztaltuk nála. Mostanában ő segíti depressziós barátait, segíti őket, hogy a zárt osztály helyett a szabadlevegőn lélegezhessenek, a családjuk körében. Mert ez lehet az út.
Mindez arról jutott eszembe, hogy az Eddig félrekezelték a mániás depressziós betegeket c. cikkben ezt olvastam: "Megtudtuk, hogy ez a betegség nem két különálló, világosan elválasztható fázisban jelenik meg, hanem sokkal inkább a kettő keveréke"- mondja Dr. Frye - "A kísérlet adatai azt mutatják, hogy a bipoláris zavarban szenvedő embereknek jobb, ha nem szednek antidepresszánsokat, és inkább alternatív gyógymódokkal próbálkoznak, például hangulatjavító gyógyszerekkel, hogy könnyebben túllegyenek a betegség depresszív szakaszán."

Hát ennyi. Remélem, segítségére lehet mindazoknak, akik egy mániás beteg hozzátartozójaként a kiutat keresik a gyógyszerfüggésből. Mert a gyógyszergyárakra a legkevésbé számíthatanak, ha az igazi gyógyulást keresik.