Nem tudok mit tenni, mellesleg nem is nagyon akarok, de én imádom a Vészhelyzetet. A fenti történet egy Vészhelyzet story volt, az előző szériából. Az eutanázia kapcsán jutott az eszembe, mert amikor láttam, rémesen meggyötört. És persze az ember, a nőember, az anyanőember (tévénéző sorozatfüggő) sírt.

És nem hitt a fülének. Mert s sorozat írói úgy döntöttek, hogy megadják a jogot a a gyógyíthatlan betegségben szenvedő gyereknek az önrendelkezésre.
Eszerint a kissrác megdumálja orvosát, az rááll az alkura és elhiteti az anyukával, nem lehet már lélegeztetőgépre se kapcsolni, mert annyit romlott a gyerek állapota.
A mama pedig elfogadja az elfogadhatatlant, végignézi kisfia halálát. Ami nyilván más körülmények között is bekövetkezett volna.

Nem tudtam, és most sem tudom elhinni, hogy egy anya ne harcolna a gyereke életéért az utolsó másodpercig és még az után is!
De tényleg, ha egy látszólag érett személyiségű, gyógyíthatatlan beteg gyerek úgy dönt, nem akar többé élni, akkor hagyhatjuk meghalni???
Be le lehet ebbe nyugodni? 
Élhet nyugodtan az a szülő, aki hozzásegíti a gyerekét a halálhoz? 
Szerinted? 

Szerző: izadóradanken  2009.02.13. 07:03 5 komment

Címkék: sorozat gyerek vészhelyzet kórházi eutanázia

A bejegyzés trackback címe:

https://mertmegerdemled.blog.hu/api/trackback/id/tr46939717

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ventura Blvd 2009.02.13. 09:47:40

Vannak az életben helyzetek, amiket nem lehet elképzelni. Nem tudod megmondani, hogyan döntenél, hogyan viselnéd, elviselnéd e egyáltalán, addig, amíg át nem éled. És remélhetőleg, valószínűleg nem kell átélned soha a gyereked halálát. A mi családunkban történt egy tragédia. 18 éves unokatestvéremet elütötte a villamos, amikor tűsarkú cipőben, szűk szoknyában megpróbált átszaladni előtte. Én még gyerek voltam, általános iskolás. Csak a gyászra, a csendre, az ólomként a családra nehezedő
iszonyatra emlékszem. Marika édesanyja soha nem heverte ki lánya elvesztését. Többet volt kórházban utána, mint otthon. Végül elment az országból. Egészen kanadáig szaladt az emlékei elől. Azt írta levélben, hogy Torontóban leglább nem jut eszébe minden házról, utcasarokról valami emlék a gyerekéről.

Ventura Blvd 2009.02.13. 09:48:50

Bocsánat a Kanada természetes nagy kezdőbetű

izadóradanken · http://mertmegerdemled.blog.hu 2009.02.13. 13:33:39

Hát ez az, egy tragédia is feldolgozhatatlan. De mi van akkor, ha neked kell előidézned, hogy segíts a gyereken? El lehet ezt ép lélekkel viselni? Túl lehet ezt élni?

tapangász 2009.02.13. 21:45:23

Én átmentem ezen a gyerekemmel, de nem adatott meg, hogy dönthessek.
Annyit értem el, hogy amikor már mindegy volt, legalább nem tartották életben "gépalkatrészként", ha értitek... De addig majd két év telt el, hullámzó állapottal. Nem volt olyan egyértelműen reménytelen helyzet majdnem a legvégéig, amikor felelősséggel lehetett volna dönteni.

Az eutanaziát a felnötteknél igenis meg kellene engedni, de csak úgy hogy kizárható legyen a manipuláció. Ha mondjuk 500 orvos többségének kellene kimondania, hogy igen, ő már gyógyíthatatlan, akkor az valószínűtlen, hogy 500 "szavazót" vagy a többségüket befolyásolhatja egy kedves rokon, mondjuk egy nagy vagyonért...

Nada 2009.02.14. 17:30:54

Kedves Tapangász!
A te történeted csontig hatoló, sokkoló. Ha az emberek általában elnémulnak melletted, ha nem válaszolnak a kommentedre, akkor az azért van, mert nem találják a fájdalmadhoz méltó szavakat. Ne értsd félre soha ezt a csendet, nem az érdektelenség szüli. Ha van erőd, kérlek egyszer majd írd meg, mi történt a gyerekeddel.
süti beállítások módosítása