Ha most össze kellene hasonlítani azokat rémséges, szörnyen elviselhetetlen állapotokat, amelyekben valaha is részem volt, azzal, amit most élek át, könnyen belátnám, hogy a rossznál létezik sokkal rosszabb is. A megemészthetetlenül rossz.
A mostani helyzet pontosan ilyen.

Szóval, a férjem két álló napig nem jött haza. Szombaton este arra gondoltam, felhívom a rendőrséget, bejelentem, mint nagyon eltűnt személyt, esetleg a kórházi nyilvántartóban is érdeklődöm, aztán valamiért nem tettem. Egyszerűen azt éreztem, nincs baj, már úgy értem, hogy András egészséges, nem lett sem öngyilkos, sem autóbaleset áldozata. Előbbi nem az ő műfaja, a második pedig kizárt, hiszen azóta már értesítettek volna. Elképesztő, hogy milyen hideg fejjel tudtam mindezt végig gondolni. Tényleg nincs rá magyarázat. Talán csak az, mintha kihullottak volna belőlem az érzélmeim és maradt a racionalitás.

Így aztán nem csodálkoztam, amikor hétfő reggel megcsörrent a telefonom. András volt, hidegen, kimérten közölte, este hétkor vár a kedvenc éttermünkben. Pont. És hát persze szervusz. Amikor néha napján valamin összekaptunk, akkor ezzel a távolságtartó szervusszal érzékeltette, hogy minő csapás, minő szerencsétlenség, hogy például kifogyott a kávé... és ugye erről ki is tehetne más, mint én... maradjunk tehát abban, hogy szervusz.... Hányni tudtam volna tőle, helyette mindig a békülésen járt az eszem.

Tegnap este elbandukoltam a lakásunkhoz közeli étterembe. Az asztalon virág, egy csokor rózsa várt. Szó nélkül ettünk. Azt se tudom, mit.
Aztán a férjem belevágott. Elmondta, hónapokig volt viszonya a munkatársnőjével. Igen, az Ancsikával. Múlt idő, tette hozzá. Döbbenetes, őrült szerelem volt, nem is számított rá, hogy őt valaha az életben még megkísértheti egy ilyen érzés. De vége, nincs tovább. Képtelen volt tovább hazudozni, bujkálni. Ő szakított.

Azt kérdezte tőlem, szerintem hogyan tovább.
Hogy van-e még kettőnknek esélye megmenteni a házasságunkat.

Jó darabig hallgattam, üresnek és kiégettnek éreztem magam.
Aztán azt mondtam, ami elsőre eszembe jutott.
- Nem? – nézett rám teljes kétségbeeséssel a férjem.
Nem, mondtam még egyszer. Vettem a kabátomat, és hazajöttem egyedül. Kinyitottam egy üveg bort, de minek, egy kortyot se tudtam belőle inni. 
Aláírtam tehát a válásunkat, ha jól sejtem.

Miért gondolja, hogy egy kikényszerített vallomással minden megoldódik? Hiszen kikényszerítettem. Érdekes, hogy azt a szerencsétlen csajt leterítettem a csirkemongúz helyett, még csak meg se említette. Pedig gondolom azóta is ezen a jelenetetn csámcsognak az irodában.
Miért nem akkor jött hozzám, amikor először elbizonytalanodott?
Miért kellene nekem most úgy tennem, mintha nem bántana, mintha afölötti örömömben, hogy visszakaptam a férjemet, most meg kellene feledkeznem mindarról, ami hetek óta, talán hónapok óta zajlott a szemem előtt? 
Hát hova tűnt az a tizenöt év, amit együtt töltöttünk el?
Kivel éltem én tulajdonképpen?