Reggelire, a karácsonyi vacsoráról maradt kacsa kihűlt zsírjára sütöttem volna kis lilahagymát. Éppen csak megpirítván a hagyma kockácskák szélét. Üvegesen sercegve szívták volna magukba a jófajta, makói édes-nemes pirospaprikát. Az ekként kacsazsírjában megpirított alapra aztán, vékony szeletben enyhén csípős gyulai kolbászkarikákat szeltem volna, megbolondítván mindezt, épp csak az íze miatt, felszeletelt zöldpaprikával. Majd, - természetesen, akkor, ha éppen nem fogyókúráznék, - tejföllel gyengített, snidlinggel bolondított juhtúrót összevegyítettem volna friss tojásból három darabbal, mindezt felvervén a forró serpenyőbe öntöttem volna sütvén, míg az alja meg nem keményszik, s a teteje kissé kocsonyás nem marad. Ettem volna friss fehérkenyeret, ropogó héjasat, foszlós belűt, amellyel tunkolni lehet aztán, a serpenyő alján ott maradt kolbászos, hagymás kacsazsírt. Ittam volna mellé mézes hársfateát, és levezetésképpen, már csak egy vékonyka szelet chilis étcsokoládét kívántam volna.

 

Ezt ettem volna reggelire. Éppen csak azért, hogy elverjem az éjszakáról maradt éhségem. S hogy elgondolhassam, mit is főznék akkor ebédre magamnak, ha nem fogyókúráznék ezerrel. Talán lapcsánkát, azaz cicegét, magyarul tócsnit, feltétként valami barnamártásba puhított marhahús mellé. De ez majd a holnapi fogyókúra receptem lesz, amit abonett szeletekre kent tofukrém mellé nem fogok megenni.