Olvastam egy könyvet, aminek ez volt a címe. Szenteh Natália írta, aki nyíltan vállalja, hogy a fia meleg. Bár először, amikor a fiú bejelentette, hogy a saját neméhez vonzódik elsírta magát.
De ma már tudja, hogy a homoszexualitás nem szégyen, nem bűn és nem betegség. A magyar családok 5-7 százaléka előbb-utóbb szembesül ezzel a problémával. És sokan vannak, akik életük végéig sem képesek feldolgozni. A legtöbb szülő kétségbe esik, hárít, vagy éppen magát okolja. Ezeken a stációkon ő is keresztül ment. Akkor határozta el, hogy létrehozza a meleg gyermekek szüleit segítő telefonos szolgálatot. Eredetileg egy olyan klubot tervezett, ahol találkozhatnak a homoszexuális kamaszok szülei, de úgy tűnt, az emberek szívesebben maradnak inkognitóban. Telefonon keresztül ezt könnyebben megtehetik. Nagyon fontosnak érzi beszélni az érintettekkel, ugyanis egy statisztika szerint, a 14 és 19 éves kor között elkövetett öngyilkosságok felének az oka a nemi identitás zavar. A fiatalok, különösen vidéken, szinte kivétel nélkül azt gondolják, hogy egyedül vannak a világban ezzel a problémával. A szülőknek kötelességük lenne segíteni nekik. Ez persze nem könnyű, hiszen nehéz észrevenni. A homoszexualitásnak ritkán vannak külső jegyei. Az ilyen fiúk nem járnak lányos ruhákban, nem viselkednek lányosan. Gyerekkorukban sem babáznak. Talán valamivel szelídebbek, kevésbé verekedősek, agresszívak, mint a társaik. De ez sem csak rájuk jellemző. Rengeteg jóképű, férfias fiú van közöttük. És persze sok kifejezetten nőies lány van a leszbikusok között is. Ezért a szülő rendszerint csak akkor szembesül ezzel, amikor a gyerek elmondja. És akkor egy világ dől össze benne. Pedig a melegek éppen olyan emberek, mint bárki más.
