Nada történetéről jutott az eszembe, az utcánkban lakó két csaj. Jó régen történt. El is felejtettem szinte. Csak most jutott eszembe újra. Hónapokig a nevüket sem tudtuk. Sokáig azt gondoltuk testvérek. Lassanként derült ki, hogy máshogyan szeretik egymást, mit ahogyan az nők között természetes. Az utca sokáig pusmogott, pletykált róluk. Idővel aztán mindenki elfogadta, hogy Kata és Barbara úgy élnek együtt, mint a házasok. Barbara, egy késő nyári délután csöngetett be hozzám egy hirtelen jött viharral szinte egy időben. Gyerekököl nagyságú jégdarabok pattogtak az erkélyen. Kapkodtuk a teraszra kitett bútorok párnáit. Pillanatok alatt bőrig áztunk. Törülközőt adtam neki, meg valami ócska trikót. Ne haragudj, mondta, csak telefonálni szeretnék. Úgy állt ott, a szoba közepén, csapzottan, zavartan és egy kicsit kövéren, mint egy csínytevésen kapott gyerek. Furcsa kis grimaszt vágott, röhögtünk. Kiderült, hogy a táskája a kocsijában maradt bezárva, a kocsi kulcsa pedig a kanálisba csúszott, amikor kitört a vihar. Attól a naptól kezdve barátok voltunk. Tíz évvel volt idősebb nálam, Barbara bácsi, ahogyan pimasz fiam nevezte őt.
Hozzám szaladt be, maszatos kézzel, ha húst panírozott és elfogyott a zsemlemorzsa. Nekem mesélte el, amikor a munkahelyéről kirúgták, s nem sokkal ezután, amikor csomót találtak a mellében. De Katáról nagyon sokáig nem beszéltünk. Akkor először, amikor a nála tizenöt évvel fiatalabb lány elhagyta őt.
- Húsz éves voltam, amikor a szüleim kitagadtak. Sok minden rossz történt velem az elmúlt negyven év alatt, de közel se fájt semmi, azóta sem, ilyen nagyon. – mondta. Egy nejlon zacskóban gyógyszereket tett le az asztalomra. – Dobd ki, nem akarok többé öngyilkos lenni. Hajnali háromkor aludt el a szőnyegre kuporodva, miután elmondta mind a dolgokat. A gimnáziumi biológia tanárnőt, aki tizenhat éves korában elcsábította. Elmondta megalázó, futó kalandjait, beszélt a nőkről, akik elcsábították, s a lányokról, akiket ő csábított el. S Katáról, aki nem csak igazi szerelem volt, de barátja, lánya és tökéletes szeretője is. – Megteszed, hogy beszélsz vele? Hogy felhívod? Megígéred? - kérdezte, mielőtt erejét végleg kiszívta a vörös bor, és karjaival szemét letakarva elaludt a szőnyegen.
Hiába kerestem többször is, Kata nem hívott vissza. Küldött egy SMS-t, hogy nem akar se Barbarával, se Barbaráról beszélni, visszament a férjéhez, és normális életet fog élni. Barbara az után a kitárulkozós éjszaka után végleg elmaradt. Tulajdonképpen örültem a
dolognak, hiszen nem tudtam volna semmi vigasztalót mondani neki.
Meg hát, bár soha senki nem mondta, valahogy éreztem a bőrömön, hogy barátságunkat rossz szemmel nézi a környezetem. Néha az is megfordult a fejemben, tán azt gondolják, van köztünk valami. Végül Barbara eladta a lakását. Nem búcsúzott el. Hagyott egy rövid levelet, hogy köszöni a segítségemet.
El is felejtettem a történetet. Csak most jutott az eszembe, hogy Nada ezt írta
