Azt mondta síelni csak lejtőn tanul meg az ember. Ma már tudom, hogy ez mit jelent. Gaston, a göndör és koromfekete hajú, világoskék szemű francia síoktató magyarázta meg nekem. Ő tanított meg arra is, milyen az igazi szerelem.

Pedig eleinte mennyire nem akartam síelni! Már indulás előtt egy hónappal azon törtem a fejem, hogyan tudnám megúszni. Bíztam benne, hogy nem lesz hó, s a társaság visszamondja az egész utat. De nem volt szerencsém. Az indulás előtti héten már havat ígért a francia meteorológia. Robi ujjongott. Egy éve mondogatta, hogy milyen jó lesz, majd meglátom. Eleinte persze én is lelkesedtem. Azonban minél közelebb került az utazás időpontja, annál inkább szorongtam. Robi mindenáron felszerelést akart vásárolni nekem. Sí börzékre jártunk, néztük a leárazásokat. De akciósan, használtan is tízezrekbe került volna a léc s a cipő. Végül úgy döntöttem inkább bérelek felszerelést. Hátha nem is leszek képes harminckét évesen megtanulni egy ilyen bonyolult sportot.
Szóval szorongtam rendesen.
A busz este hatkor indult. Az út hosszú volt, majdnem elviselhetetlen. Csak másnap délután értük el az Alpok lábait. Percet sem aludtam éjszaka. Robi bezzeg bevackolta magát az ölembe és végigaludta az út felét. Úgy tűnt soha sem fogunk megérkezni.  De hát az élet alapigazságaihoz tartozik, hogy mindennek, a jó s rossz dolgoknak egyaránt vége szakad egyszer. Ez az én alig kibírhatóan hosszú utazásom is a végcéljához közeledett. Úgy ezernégyszáz méteren a szomorúan és kopaszon didergőn fák között feltűntek az örökké zöld fenyők, a busz kapaszkodni kezdett a szerpentineken fölfelé, és egyszer csak foltokban megjelent a hó. A fenyőfák közül eltűntek a lombhullatók. A lentebb sziklákon csorgó hegyi vizek, kétezer méter fölött kristályként csillogó jégcsapokká dermedtek. Amikor elértük kontinensünk legmagasabban fekvő városát és körbe néztem, a háromezer méter fölé nyúló csúcsokról kanyargó sípályák látvány megbénított. Robi ujjongott. Téged néhány napra sí iskolába iratunk, - mondta. – hogy megtanuld az alapokat. És hiába sírtam, könyörögtem nem volt menekvés.
Gaston a göndör és koromfekete hajú, világoskék szemű francia síoktató végignézett a kezdő csoporton, és mókás angol kiejtéssel közölte, pénteken onnan fogunk lejönni. Szemem kinyújtott karját követte, és akaratlanul megráztam a fejem. Ugyan már, mondtam ijedtemben az anyanyelvemen, hisz még a cipőnket se tudjuk rendesen becsatolni. De bizony válaszolta magyarul és rám mosolygott. Pontosan tudtam, hogy ez a mosoly nem nekem szól. Ez a mosoly mindenkié, aki befizeti a közel negyven eurót a félnapos oktatásért. Tudtam, hogy ugyanígy mosolyog Lénára az ukrán kamaszra, akit apja íratott be az iskolába, és ez a mosoly jár az amerikai hölgynek is, ki jóval hatvan fölött szánta rá magát arra, hogy megtanul síelni. Ez a mosoly benne van az árban, mégsem tudtam tőle szabadulni. Azt akartam, hogy ez a gyönyörű, félig francia félig magyar férfi mosolyogjon, és estem, keltem egész nap. Bukdácsoltam és igyekeztem. Folyt a víz a hátamon, mert a legjobb akartam lenni. S mert akartam, az is lettem. Délre elsőként a csoportban, képes voltam csúszni és hóekében megállni. S akkor Gaston azt mondta, menni fog, kezet nyújtott, a demain, - holnap várlak, - mondta. Este a városszéli olasz étteremben, ahová vacsorázni ültünk be Robival, láttam, hogy az én franciám egy népes társaság közepén csapja a szelet az egyik síoktató lánykának. Furcsa fájdalmat éreztem. A spenótos pizzámat szinte érintetlenül Robinak adtam.
Megbolondultál, kérdeztem magamtól, éjjel, amikor bár fáradt voltam, mégsem tudtam elaludni. Hallgattam a mellettem fekvő férfi szuszogását. És nem tudtam nem gondolni a másikra. Reggelinél megint csak turkáltam az ételt, s rájöttem, hogy beleszerettem a franciába. Egy férfiba, aki egész síszezonban abból él, hogy a tanítványainak csapja a szelet. Egy fiúba, akiről semmit sem tudok, csak azt, hogy gyönyörűen mosolyog. Láttam én, mulyen kíméletlen harc folyik a vendégekért.  A síiskola előtt vagy húsz edző álldogált tanítványokra vadászva. S pontosan láttam azt is, hogy Gasztonnak nincsenek efféle problémái. Ő abból él, hogy vonzerejének a nők képtelenek ellenállni. Tudtam, ez a felismerés mégsem volt elég ahhoz, hogy ellenálljak. Akartam, hogy hozzámérjen, felsegítsen, amikor elesek, dicsérjen és mosolyogjon. Pontosan tudta, hogy mit érzek. Kiéheztetett, egész nap rám se nézett. Nem szólított meg, nem nevetett rám, nem kérdezett, nem válaszolt. Angolul beszélt, kerülte az intimitást jelentő magyart. Tudta, hogy miért csinálja. Második nap végén odament Robihoz, és azt mondta. Gabriella sokkal tehetségesebb, mint a többiek. Érdemes lenne néhány különórát vennie. Majd otthagyta az én büszke barátomat.
Az ülős liften, mely tizenöt percig ment fölfelé, Gaston átkarolta a vállamat és azt mondta: Amikor kiszállunk, előre dőlsz, és ellököd magad. Utána nem nézel sehová, csak az én lécemet figyeled, bízol bennem és jössz utánam. Bíztam benne, mentem utána s nem estem el. Amikor a végtelennek tűnő út után befordultunk a hóval borított hegyi étterem elé, és visszanéztem a lejtőre, ahonnan lejöttünk, remegni kezdett a lábam. A hangszóróból francia sanzonok szóltak, a fából tákolt asztalok alatt hatalmas, szelíd Bernáthegyi hasalt. Nehéz vörösbort ittunk, és sült sajtot ettünk és csókolóztunk. A völgyekben gomolygó ködök fölött, ott háromezer méteren, elvesztettem önmagam. Nem tudtam mennyi idő telt el, hogyan értünk vissza a síiskolához. Robi előtt nem tudtam, nem is akartam eltitkolni, hogy szerelmes vagyok. Este átköltöztem Gaston szobácskájába. És eltöltöttem vele a legszebb hetét az életemnek. Ma sem sajnálom. Pedig tudom, hogy egy voltam neki a sok közül. Tudom, hogy a pénzemet akarta, mégse bánom. Mert Gaston nem csak síelni, valami ennél fontosabbra is megtanított. Ma is, valahányszor félek valami újtól, lépnem, változtatnom kell és szorongok, eszembe jut a francia mondata: síelni csak lejtőn lehet megtanulni.