Hektortól retteget a környék. Pedig a hatéves német juhászkutya kedves volt, szelíd, és jó szóra éhes. Meleg, barna szemével bánatosan nézett, s farkával udvariasan köszönt mindenkinek.Mégsem szerették őt az emberek.
Azt híresztelték róla, hogy éjszakánként megszökik és megtámadja a környék kisebb kutyáit. Ebből egy szó sem volt igaz. Csak olyan könnyű az ilyesmit elhinni egy farkas kutyáról. Hektor naphosszat állt az elvadult budai kert hatalmas gesztenyefája alatt, és várt. Tavasszal, amikor virágba borult körülötte a világ Hektor vonított. Mert egyedül volt, és fájt a magány nagyon. Nyáron, gödröket ásott a kerítés mellett, felforrósodott testét próbálta a nedves földben hűteni. Lassan állt föl, ha valaki arra vetődött, buksi fejét oldalra hajtva, mancsával megpróbálta a kerítésre szerelt láncot leszedni. Barátkozni próbált, szökni is, mert simogatásra vágyott. Persze hiába. Amikor hullani kezdtek a levelek Hektor belehempergett a puha avarba, fejét hatalmas mancsára tette, farka csóválásától zörgött a sok levél. S amikor leesett az első hó, egész nap harapta, fújta, kergette a jókedvű pelyheket.
Kata volt az egyetlen a környéken, aki Hektort szerette. A lány kis papírzacskóba tette a magányosan elfogyasztott vacsorái maradékát. Mert magányos volt, még Hektornál is magányosabb. Fájt neki egy elveszített szerelem, nem tudott enni, nem tudott aludni. A kutyához járt hát beszélgetni éjszakánként. Azt gondolta, senki se látja. A kutyának mondta el bánatát, amikor virágba borultak a fák. Vele osztotta meg, hogy nincs kivel nyaralni mennie, és akkor is naponta meglátogatta, amikor a kertet sárrá dagasztották az őszi esők. A kutya értette és sajnálta őt. De nem tudott segíteni. Amikor hóba borult a világ, s annyira hideg lett, hogy a nyáron született kisrigók fagyottan fordultak le a fákról, Kata ritkábban jött. Aztán egy nap végleg elmaradt. A kutya hiába várta. Naphosszat állt a kerítésnél, füle a távoli zajokat kutatta, hátha meghallja a lány lépteit. várt, és szenvedett.
A fiú pedig, aki hosszú betegség után, az ablakra néző ágyban lábadozva figyelte hónapokon át a lányt, s a kutyát, felkelt. Segítség nélkül tett néhány lépést az ágy s a szekrény között. Minden nap többet. Az orvosok nem hitték, hogy meggyógyul. Nem hitték, hogy a lángvágóval szétfejtett, totálkárosra tört autó romjai alól kihúzott féri valaha is lábra áll. Az erős, fiatal szervezet küzdött az életért. Amikor a barátnője elhagyta, mert nem akarta egy nyomorékkal leélni az életét, a fiúnak nem maradt Hektoron kívül senkije. Egy távoli rokon, egy zárkózott, mogorva asszony takarított, főzött rá. Hetente kétszer. Különben egyedül volt. A kutya rendíthetetlen szeretete és hűsége volt az egyetlen dolog, amiért nem adta meg magát végleg a sorsnak. Később pedig, a lány szomorú, karcsú lénye. Mert nem csak Hektor, a fiú is egész nap őt várta. Amikor elcsendesült a város, az égi portás felgyújtotta mind a csillagokat, s a kutya izgatottan szaladt a kerítéshez, a fiú tudta, hogy Kata nemsokára jön. Leoltotta az éjjeli lámpát, nesztelen feküdt, szeme az ablak négyszögére tapadt, füle megpróbálta elfogni a hangokat, a mondatokat. Kihallgatta, illetéktelenül. Hiszen a lány nem hozzá, hanem a kutyájához beszélt. Lassan beleszeretett a lágy, suttogóra halkított hangba, a kézbe, amely a kutya fejét simogatta, az arcba, amit pedig nem látott nappali fényben soha. S, amikor a lány elmaradt, oly hosszú idő után elhagyta a szobát.
Első útja Katához vezetett. Nem tudta ki ő, hogy hívják, hol lakik. A kutya vezette, biztos ösztönnel, földre szögezett orral, egyenesen. S, amikor Hektor megállt a lány lakása előtt, a farkát csóválva, boldogan, és a fiúra nézett, szeméből eltűnt a szomorúság. Nyüszített. Épp, mint ha azt mondta volna, azért csengetni nem fogok helyetted.
