Ma délelőtt állásinterjún voltam.
Ugyanis titkárnő vagyok, vagyis asszisztens, és megszűnt a tüzép telep, ahol eddig dolgoztam. Nem bánom, mert utáltam, hogy folyton csak a vashálókat meg a farostlemezeket kellett nézegetni, megrendelni, leszámlázni. Elhatároztam, hogy valami izgalmasabb munkába fogok, elmegyek például egy multihoz, vagy állatidomárnak, vagy szállodába, de az is lehet, hogy egy szalvétagyárban leszek mintatesztelő.
Szóval ma egy multiban voltam, és a háeressel beszélgettem. (A háer nem azt jelenti, hogy hülye radiátor, hanem azt, hogy Hjumen Riszörcs, vagyis emberi erőforrás kutató.)
A háeres kábé harmincöt éves, öltönyös, nyakkendős figura volt. Eddig nem túl nagy szám, de ha elárulom, hogy az öltönye vállára fényfekete, Balázs Palit is megszégyenítő göndör fürtök omlottak, eláll a lélegzeted. Nekem is elállt, amikor megláttam.
Zavaromban, és ez elég gyakran előfordul velem, azt dadogtam a bemutatkozásnál, hogy jó napot kívánok, Kalász János vagyok. És jól megszorongattam a kezét. (Kalász János az apukám, és ha nagyon félek, és kicsinek érzem magam, mindig az ő nevét mondom véletlenül, ez nyilván Freud miatt van, vagyis azért, mert tudat alatt őt hívom a védelmemre.) Persze, mondanom se kell, fülig pirultam, a szeplőim meg ilyenkor úgy megnőnek, hogy alig látszom ki alóluk.
A pasi elég furcsán nézett rám, de nem kérdezett vissza, remélem, azt hitte, hogy félrehallotta. Jó pont a fürtök mellé, hogy nem firtatta, miért hívnak lány létemre Jánosnak, sőt, hellyel kínált és kávéval.
Isten ez a pasi!
És micsoda fényes, gesztenyecsillag szeme van!
Imádom, beleszerettem, nem kutatok tovább, férjhez megyek, kész!
Legalább is ezt gondoltam még kábé fél percig, amikor is leült velem szemben a nagy bőrszékébe, nem is ült, inkább feküdt, a karjait a feje mögé tette, a lábait szanaszét dobálta nagy terpeszbe, és úgy kérdezgetett.
Utálom, ha egy pasi így ül. Mintha azt mondaná:
– Na, anyukám, még három percig feltarthatsz, mert amúgy nagyon unlak, gyere, inkább vakargasd meg a hátam, aztán...
Az előbbi rózsaszín kép rögtön szertefoszlott, bár tudom, nem kéne ilyen apróságokon kiakadnom.
De ekkor észrevettem, hogy a göndör fürtjei attól ilyen észbontóan göndörök, hogy egyenként zselézve vannak.
Második szörnyen rossz pont.
Ugyanis máris láttam magam előtt, amint reggel a fürdőszobájában egy szál tangabugyiban áll (ez a típus tuti, hogy undorító piros meg fűzöld meg leopárd mintás tangabugyit hord az öltönygatyája alatt), és kint felejtett nyelvvel bíbelődik a frizkójával, amit előző nap a fod-rászszalonban tincsenként tekergettek pici, dauervizes facsavarókra.
Aztán megsajnáltam.
Ugyanis úgy megkordult a gyomra, hogy még a folyosóra is kihallatszott.
Ebből arra a következtésre jutottam, hogy tök ideg szegény, reggel egy zabszem sem fér a fenekébe, nemhogy egy falat a gyomrába, mert retteg, mert a bodros fejecskéje meg az öltönyös, nyápic testecskéje nyúlszívet rejteget. Folyton csak parázik, hogy valamit rosszul csinál, hogy kiderül róla, hogy nem is olyan fényes, nem is olyan öltönyös, nem is olyan menő.
Vagyis egy gyáva kisfiú állati laza és sikeres csávónak álcázva.
Mi, csajok nagyon megtéveszthetőek vagyunk, összekeverjük a sajnálatot meg az anyai érzéseket a szerelemmel, de szerencsére én ezt már tudom a Szépség és a Szörnyből, így nem estem bele megint, csak azért, mert sajnáltam. Úgy tettem inkább, mintha nem vettem volna észre.
Igen ám, de ekkor megint megkordult a gyomra, most még hangosabban.
Rám villantotta gesztenyecsillag szemét, összeráncolta alabástrom homlokát, felpattant, és azt mondta:
– Kedves Kalász Judit, nagyon köszönjük hogy idefáradt, de sajnos bérszámfejtői ismeretek nélkül nem tudjuk alkalmazni.
Puff.
Így már mindent tisztán láttam.
Nem elég, hogy gyenge, félős és szerencsétlen, még bosszúálló is. Jaj annak, aki meglátja véletlenül az igazi arcát, vagyis meghallja korogni a gyomrát! Azt inkább kivégzi, eltiporja, feltrancsírozza, bepasszírozza a fénymásolóba! Fuj! Dehogy megyek hozzá, ha térden állva könyörögne, akkor se!
Szépen megköszöntem, hogy meghallgatott, aztán azt mondtam:
– Én se szívesen jönnék olyan gonosz céghez dolgozni, ahol a munkatársaknak így korog a gyomruk az éhségtől.
Hihi, most nem én pirultam el, hanem ő! Na jó, én is, de az én pirulásom sokkal kevésbé volt feltűnő.
Na, tehát megvan az első típusom.
Elnevezem Angyalarcú, Kígyóvállú, Skorpiólelkű Gyávakukacnak.  Röviden: Angyalkukac.
Könyörgöm a Sorsnak, mentsen meg tőle, soha ne kerüljön az utamba.
(Részlet Vág Bernadett – A nagy pasivadász c. könyvéből)
Megrendelheted itt...