Hát kell ez nekem? Hogy a gyerek is kiröhögjön. Döntöttem. Ez így nem mehet tovább. Nem fogok naponta méredzkedni. Minden fogyókúrás szakember azt mondja, csak hetente mérd magad. 

És minden fogyókúrázó naponta méri. Vagy naponta többször. S az eredmény így is, úgy is, heti egy kiló. Maximum. Az jó, mondják a táplálkozástudósok. Jó? Kinek? Aki hónapokig bír fogyókúrázni. Van ilyen ember? Biztosan van, csak én nem ismerek egyet se.

Különben éhes már nem vagyok. Csak ennék. Reggeltől, estig. És nem ám akármit. Édességet, sült krumplit, bundáskenyeret, palacsintát, flódnit. Sok flódnit. Meg sóletet gerslivel, libacombbal és benne főtt kemény tojással.

Nehéz választani ezek közül.  De azt hiszem, ma cserépedényben sült sóletet csinálok gondolatban, benne puhult libacombbal meg persze kemény tojással.

Tudnod kell, hogy jó sóletet nehéz csinálni. Már a bab kiválasztása is körültekintést igényel. Ráérős piacozást. Mert az úgy nem megy, hogy kirohansz valamelyik rettenetes áruházba, ahol a kínai zoknik, akciós, nejlon dzsoggingok utáni sorban, a pelenkák mögött található, műanyagba hegesztett, babszerű dolgot megveszed. S ebből próbálsz kifinomult, sok ezeréves hagyományok szerinti zsidó ételt elkészíteni. Eszedbe ne jusson! Ehhez elmélyültség kell, mondhatnám vallási ihletettség. Meg persze jófajta, dundi tarkabab, gersli, meg fényes héjú, illatozós lilahagyma. Legjobb akkor lesz a sólet, ha sikerül beszerezni cuppanós, rezgős belsejű, marha-velőscsontot. S persze kóser libacombot se árt. Tudom én, hogy mindezen dolgoknak már a felleléséhez is kevés egy délelőtt. De mondd meg igaz lelkedre, miért ne főzhetnék gondolatban jót, ha már úgyse ehetem meg. Nem igaz?

Na szóval eltöltvén egy kellemes délelőttöt valamely vásárcsarnokban. Leggyakrabban a Hold utcába, vagy a Lehel piacon. Megbeszélvén a babnak puhulási együtthatóit a faforgácson füstölt libacombbal. Kiválasztván a tizenöt centisnél nem hosszabb velőscsontocskákat, az egészséges fokhagymákat. (megkóstolván a bejárattól jobbra lévő, helyben sütő áruda, tökös mákos rétesét) hazatérek. Más dolgom nincs is, mint jófajta cserépedényemet, s a dundi babot hideg vízbe áztatván álmodozni a másnapi ebédről.

Vasárnap (azaz holnap) aztán a karácsonyról maradt ( mivel fogyókúrázunk ugyebár) kacsazsíron megfonnyasztom a már szemre is szép lila hagymát, s a cserépedénybe rárakom sorjában: a babot, a csontot, a gerslit, kicsiny fokhagymát, néhány babérlevelecskét. S folytatom a rétegezést, míg el nem fogynak mind a hozzávalóink. Akkor jöhet a tetejükre a libacomb, és az a néhány egészséges, falusi tojás. Az egész társaságot aztán felöntöm vízzel, s beteszem a sütőbe. Nincs is más dolgom, csak várakozni, nyálamat csordítva az eredményre.

Mert a sóletet, s ezt jól jegyezzed meg, kavarni tilos! Muszáj lassú lángon, türelemmel várni! Tudni, hogy megéri a fáradtságot. Mert az igazi szívvel, lélekkel készített, cserépedényben rotyogtatott sóletnek párja nincsen.